A technikailag sokoldalú, látványos, korszerű kiállítás nemcsak német nyelvtudást, de filmtörténeti ismereteket is előfeltételez. Alaptónusát az a koncepció képezi, amely a száz évet sikertörténetként beszéli el. Ez az értelmezés arra ugyan alkalmas, hogy a gyár arculatváltásait a siker-időszakok kiemelésével elvezesse a mai médiapiaci helyzet bemutatásáig, arra azonban nem, hogy érdemben ábrázolja azokat a csúcs-, illetve mélypontokat, melyek a történetet magát alkotják.

A német filmtörténet legsikeresebb vállalatát 1917-ben háborús propagandacélokkal alapították – az ezt követő tíz év mindjárt az első aranykor. A fogantatás nem volt szeplőtelen, hiszen a céget a hatalom azzal a határozott céllal hívta életre, hogy a túlnyomórészt amerikai németellenes propaganda ellenében a német kultúrát népszerűsítse. E „gyakorlóidő” gyümölcsei a weimari filmgyártás (1919-1933) idején értek be. Az Ufa már 1919-ben olyan szuperprodukcióval rukkolt elő, mint Lubitsch Madame Dubarry-ja, amely a nemzetközi érdeklődést is felkeltette.

Ekkor épült ki az Ufa három lábon álló üzletmodellje: filmgyártás a Babelsberg stúdióban (1922-től), filmkölcsönzés, mozik üzemeltetése. A cég a háború után magánvállalattá alakult. Üzletpolitikájának alapját hollywoodi stúdiók mintájára a termelékenység, az olcsóság mellett a saját rendező-, és színészgárda, azaz saját sztárok képezték, így válhatott az amerikai cégek mellett a legnagyobb forgalmazóvá. A rendezők közül a két legfényesebb csillag Lubitsch (Boleyn Anna, 1921) és Fritz Lang (Niebelungok, 1924, Metropolis, 1927).

Metropolis installáció az állandó kiállításon (forrás: Stiftung Deutsche Kinemathek / M. Stefanofski)

A korszakot a nagy gazdasági világválság zárta le, az Ufa történetében pedig egy üzleti tranzakció a határkő. A háborút követő konszolidáció, a gazdasági és szociális állapotok stabilizálódása versenyhelyzetet teremtett a német piacon, amelyből a nagy konszernek vesztesként kerültek ki. 1926-ban az Ufa is anyagi válságba kerül. 1927-ben Alfred Hugenberg szélsőjobboldali üzletember, politikus és médiamogul vásárolta meg a gyárat, s ezzel előkészítte az Ufa legellentmondásosabb időszakát. A minden szellemi és anyagi erejével a weimari demokrácia és a liberalizmus ellen küzdő Hugenberg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Hitlernek és pártjának elfogadottsága a konzervatív körökben is növekedjék. 1933-ban, fél évi miniszterség után lemondott: ekkorra döbbent rá, hogy nem képes sem ellenőrzése alatt tartani, sem pedig fékezni a hitleri hatalmi törekvéseket. Súlyos tanulópénzt fizetett: holdingjai jelentős részét, így az Ufá-t is (1937) „eladatták” vele.

Goebbels már a nácik hatalomra jutása idején, 1933-ban tisztában volt a film propagandaerejével. Az általa irányított Propagandaminisztérium égisze alatt saját filmrészleget hozott létre, amely a fimgyártást és forgalmazást is ellenőrzése alá vonta. Hamar fölismerte azt is, hogy a kifejezetten propagandacélra készült alkotások – mint a Miénk a jövő (Hitlerjunge Quex, 1933, rendezte: Hans Steinhoff) – akkor is kontraproduktívak, ha Hitler személyesen vesz részt a bemutatón. A gyakorlatban kísérletezte ki, mennyivel működőképesebb a „mézet a madzagra”-stratégia, a fantázia irányítása. Ennek jegyében szórakoztató filmek, vígjátékok, operett- és revüfilmek dömpingje került piacra. A nagyhatalmú propagandaminiszter tanulási folyamatát jól mutatja a kurzus – elsősorban Hitler – favorizált rendezője, Leni Riefenstahl filmjeinek produkciós szerkezete. A hit győzelmét (1934), és Az akarat diadalát (1935) a Propagandaminisztérium gyártotta, s az Ufa forgalmazta. A legellentmondásosabb mozzanat ezt a vonalat követve úgyszólván magától került így a kiállítás fizikai középpontjába, s akarva-akaratlanul, de feltehetően nem szándékosan a lehető legőszintébben sűríti magába a teljes történetet. 1939-ben, Hitler 50. születésnapján ugyanis az Ufa-székház is ünnepi díszbe borult.

Hitler 50. születésnapján az Ufa-székház is ünnepi díszbe borult (a szerző fotója)

A Hugenberg-tőkeinjekciónak, majd az 1937-es államosításnak köszönhetően a cég prosperált. Elbocsátották a zsidó alkalmazottakat, ekkor hagyták el Németországot a „saját csillagok”, a cég rendező- és producergárdája nagy része is: Fritz Lang, Erich Pommer (Lubitsch már 1922 óta Amerikában dolgozott). 1941-ben az Ufa égisze alatt készült el az első német színes film is (Frauen Sind doch bessere Diplomaten), Rökk Marika főszereplésével. Az 1943-as negyedszázados jubileumra Goebbels személyes parancsára, szinte korlátlan költségvetésből készítették el a Münchhausen-t. A náci rendszer szellemi korruptságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a forgatókönyv megírását ugyancsak a teljhatalmú propagandaminiszter külön engedélyével Berthold Bürger álnéven az az Erich Kästner írta, akinek könyveit 1933 májusában Goebbels szó szerint gyújtó szónoklata után a „német szellemi tisztaságot” célul kitűző náci fiatalok elégették, ezt követően nem publikálhatott. A kópián forgatókönyvíró egyáltalán nem szerepelt. 

Josef von Baky-nak és munkatársainak sikerült a lehetetlen: a propagandacéllal, állami megrendelésre forgatott film időtálló remekmű lett. A Technicolor színeibe beleszerelmesedett Goebbels által támogatott Agfa-fejlesztésnek, az Agfacolornak ez volt a harmadik próbája, a film színei ma is gyönyörűek. E látványos, szellemes, fordulatos felnőttmese akkor jelent meg a mozikban, amikor a világtörténelem talán legvéresebb ütközete, a sztálingrádi csata áldozatait gyászolta az ország, elvesztését pedig, vonakodva bár, de a propagandagépezet is mindinkább elismerte. Ebben a kontextusban a mind a hatalmi, mind a harctéri harcról lesújtó véleményt nyilvánító címszereplő, ez az arisztokratikus allűröket követő Svejk-mutáció, azaz Münchhausen karaktere valósággal lázadónak tekinthető. Ellenlábasának, Cagliostronak ki is fejti: „te uralkodni akarsz, én élni”. Azóta is óriási sikerrel játsszák, a filmtörténész Eric Rentschler „minden idők legnagyobb német színes filmjé”-nek tartja.

A Münchhausen plakátja a kiállításon (a szerző fotója)

A második világháború idején az Ufa a Németország által elfoglalt területekre is kiterjesztette működését. 1942-től Goebbels az egész német filmgyártást az Ufa alá rendelte (Ufa Film GmbH, Ufi néven). Az Ufa utolsó nagyszabású produkciója Veit Harlan (a Jud Süss című antiszemita propagandafilmmel elhíresült rendező) 1944-es Kolberg című filmje volt. 

Egy évvel a háború után a szovjetek által elfoglalt területen megalakult a Deutsche Film AG (DEFA), amely az Ufa infrastruktúráját használta, így a Babelsberg stúdióban folytatta a filmgyártást. A két német állam megalakulása után (1949) a nyugati szövetségesek törvénnyel próbálták megakadályozni az Ufa újjáéledését, ám az NSZK – feltehetően a Konrad Adenauer által vezetett kormány hallgatólagos támogatásával – törvényhozása szabotálta ezt. A stúdiók és a mozipark felosztásától az Ufa névre vonatkozó tilalomig egyetlen központi intézkedés sem valósult meg. Ellenkezőleg: 1956-ban az Universum Film AG újjáalakult, s logóként ismét csak a rombuszt használta. A kezdőtőke ismét a Deutsche Banktól jött, mint az első alakuláskor. Mind a vezetők, mind a művészek személyét illetően nagy volt az átfedés a nemzetiszocialista érával: újra dolgozott Veit Harlan, Leni Riefenstahl, vagy Zara Leander. A szerkezetátalakítások ellenére a háború utáni Ufa, csakúgy, mint a német film, hosszú ideig sikertelennek bizonyult.

Curd Jürgens megérkezik az Ufa Berlin-Tempelhof-i hangstúdiójába (1960, a szerző felvétele)

1961-re a vállalat a csőd szélére került, az új vezető piaci közeg ugyanis addigra a televízió lett. 1964-ben az Ufát és a hozzá tartozó vállalatrészeket a Bertelsmann-csoport vásárolta fel. Ez, felismerve az új piaci érdekeket, megalakította az Ufa Film és Television GmbH-t. A kis képernyős televíziók idején minden népszerű szórakoztató műfajt gyártottak a filmes adaptációktól a családi sorozatokig. Érdekesség, hogy a burleszk komédiák divatját követve egy tucat keletnémet DEFA sztárt szerződtetett, ma úgy mondanánk, projektekre, az Ufa. Wolf Biermann dalszerző-énekest – Nina Hagen nevelőapját, s így az énekesnőt is – pedig egyenesen a Stazinak köszönhette a nyugatnémet kulturális élet.

 A legújabb sikertörténetek egyike: Volt egyszer két Németország (a szerző fotója)

Az 1990-es évektől a cég az RTL-t megelőzve újdonságként bevezette a napi televíziós sorozatot. A televíziós tartalomgyártás multinacionálissá válása azt is eredményezte, hogy a konkurens cégek hol összeolvadtak, hol projektcégek jöttek létre a napi piaci követelményeknek megfelelően. A jelenlegi állapot 2013-tól áll fenn, azóta kilenc leányvállalat működik Ufa Film és TV Production összefoglaló név alatt. Az ezredfordulón több tévéfilmjük lett világsiker, így A rendőrnő (2000, rendezte: Andreas Dresen), vagy Az alagút (Der Tunnel, 2001, rendezte: Roland Suso Richter), illetve a Der Tanz mit dem Teufel (2001, rendezte: Peter Keglevic).

A nem lineáris, on-demand tévéműsorok elterjedése, valamint a számítógépen is elérhető televíziós műsorszórás kezdete óta, a 2010-es évek elejétől az Ufa névvel fémjelzett vállalatcsoport a nemzetközi piacra is termel, s mint a filmgyártás kezdetén, újra gyártanak angol nyelven is. A német partnerek mellett a Netflix, az Amazon vagy a YouTube is partnerük. A globális versenyhez való alkalmazkodás jegyében angol nyelven, nemzetközi sztárokkal (Stellan Skarsgård, Tom Payne, Ben Kingsley) forgott Az orvosdoktor (2013, rendezte: Philipp Stölzl). A nemzetközileg is nagysikerű Volt egyszer két Németország (Deutschland 83, 2015) sorozatot Emmy-díjjal is jutalmazták, azóta elkészült a második évad is. 

Két tény egymás mellé állítása jól bizonyítja, mennyire okosan életképes napjainkban az Ufa. 2009 óta az Ufa LAB olyan egységgel is rendelkezik, amely kizárólag a digitális média számára gyárt tartalmat. Emellett a régi nagy idők emlékét is életben tartják azzal, hogy 2012 óta Berlinben és más nagyvárosokban a némafilmklasszikusokat élőzenés kísérettel mutatják be, szép nyári estéken, a szabad ég alatt. A legfrissebb hír az Ufa háza tájáról, hogy Michael Haneke első tévésorozatát, a Kelvin’s Book című disztópiát az Ufa Fiction égisze alatt forgatja.

Die Ufa – Geschichte einer Marke
Deutsche Kinemathek Museum für Film und Fernsehen
2017. november 24. - 2018. április 22.