Az 1899. február 23-án, Drezdában született Erich Kästnernek már a származásáról is több pletyka terjeng. Édesanyja Ida Kästner szobalány volt, aki később fodrásznak tanult, hogy a család anyagi helyzetén javítso; édesapja, az anyakönyvi kivonat szerint, Emil Kästner bőrgyári munkás volt. A mendemondák szerint viszont az igazi édesapa dr. Emil Zimmermann volt, a zsidó származású háziorvos. Ezeket a pletykákat viszont soha semmi nem támasztotta alá.

Erich és édesanyja között nagyon szoros kapcsolat volt, az író később, a zavarosabb időkben miatta nem hagyta el Németországot. Az anya fiát számos különórára járatta és magántanárokat is gyakorta házhoz hívott, hogy minél jobb nevelésben részesítse fiát. 1914-ben kitört az első világháború, a kisfiú hirtelen megértette, hogy a gyermekkorának vége van. A drezdai tanítóképzőbe tanult tovább, de hamar rájött, hogy a tanítást nem neki találták ki, ezért 1917-ben mondhatni örömmel vonult be katonának.

Később beiratkozott a lipcsei egyetem színháztudomány, filozófia és német szakára, mert rájött, hogy nem akar részt venni a háborús öldöklésben (életreszóló szívbetegségét is ott szerezte, egy őrnagy kíméletlensége folytán, erről a Sergeant Waurich című művében ír), inkább saját korát fogja dokumentálni. Elkezdett a Neue Leipziger Zeitung számára írni, nemsokára pedig már szerkesztővé avanzsált. Sok álnéven publikált: volt Berthold Bürger, később pedig Melchior Kurtz, Peter Flint, Robert Neuner. Főképp a költészet állt hozzá közel, első verseskötetét, Szív a tükörben címmel adták ki. Befejezte az egyetemet és elhatározta, hogy Berlinbe költözik, Lipcse már szűk lett neki. Első barátnőjével, Ilse Julius kémikus hallgatóval is szakított – édesanyja legnagyobb bánatára, aki ezt a fia tudtára is adta. 

Berlinben lett író: további két verseskötetet adott ki, amely az irodalomtörténészek szerint a Neue Sachlikeit, az új tárgyiasság irányzatába tartoznak. Rengeteg újságcikket is írt, 1923 és 33 között minimum 350-et (azért nem tudunk többről, mivel a charlottenburgi bérelt lakását 1945-ben lebombázták, nem tudni, hogy hány írása vált a tűz martalékává). 1928-ban a Weltbühne kiadó tulajdonosa, Edith Jacobsen felkérte Kästnert, hogy írjon egy ifjúsági regényt. Az író nem értette pontosan, hogy mi köze neki az ifjúsági irodalomhoz, de aztán megírta az Emil és a detektíveket (Emil und die Drei Zwillinge), amely nem egy tündérvilág díszletei között játszódik, hanem az akkori Berlinben. Ennek köszönhető a sikere, hiszen mindenki felismerhette és kötni tudta élményeit a regény helyszíneihez: több mint kétmillió példányszámban adták el.

Kästner termékeny írói korszakában az íráson túl rengeteg időt töltött kávéházakban, éjszakai mulatókban és gyakorta váltogatta kedveseit. Ágyneműjét viszont nem mosodában mosatta, hanem mindig elküldte édesanyjának Drezdába, aki azokat tisztán küldte vissza. Első sikerén felbuzdulva több gyermekkönyvet is írt, amelyek ugyancsak sikeresnek bizonyultak. Nemsokára megfilmesítették az Emil és detekítveket, de Kästner rendkívül elégedetlen volt a forgatókönyvvel, és ezt a véleményét többször ki is fejtette. Ennek folyamányaképp a Babelsberg Filmstúdió megkereste és felkérte további forgatókönyvek írására.

1931-ben megírta felnőtteknek szánt regényét, a Fabian. Egy moralista regénye címmel, amely az akkori berlini éjszakai életről szólt. Rendkívül filmszerűen, rövid snittekben írt az akkori weimari köztársaságbeli élvhajhász polgárokról – később ezt is megfilmesítették. Talán ez a regény írása alatt élte meg életének egyik legbizarabb élményét, amely 1933. május 10-én, röviddel éjfél előtt történt: Goebbels parancsára a német fiatalok rengeteg könyvet hordanak egy kupacba, majd fáklyákkal készülnek azt felgyújtani. 

Könyvégetés Berlinben, 1933 (forrás: memorialmuseum.org)

Közel 40 000 ember volt az Opernplatzon, többek között Goebbels is. Látván, hogy a szemerkélő eső megnehezíti a könyvégetést, elrendelte, hogy mindent öntsenek le benzinnel, úgy már biztos minden égni fog. Ott volt Kästner is, aki akkora már elhatározta, hogy bármi is történik, nem hagyja el az országot, inkább tudósítani akar a sötét időkről, és édesanyjától sem akart túl távolra kerülni. Nem számított arra, hogy ezek a sötét idők ilyen sokáig tartanak majd. Az író így végignézte, hogy miképpen égetik el a könyveit, főképp a Fabiánt, amely nem felelt meg az akkori erkölcsi elvárásoknak. Nem csak az ő művei voltak a kupacban, hanem Heinrich Mann, Ernst Gläser, Erich Maria Remarque és mások könyvei is. Nem tudni, mit érezhetett, de talán kicsit hálás is lehetett a sorsnak, hiszen olyan sokáig próbált a náci párt által támogatott írói szervezetbe (Reichsverband Deutscher Schriftsteller) bekerülni, de nem fogadták be. Ezen az éjszakán rájöhetett, hogy ez mégsem volt akkora tragédia, ugyanúgy az sem, hogy emiatt akkor a Repülő osztályt sem adták ki. Viszont a tömegben egy nő felismerte és felkiáltott: „Ott van Kästner!" – hirtelen minden pillantás rászegeződött, ekkor az író jobbnak látta, hogy elmenjen onnan.

Kästner nem hagyta el az országot, dokumentálni akarta a történéseket (forrás: Wikimedia Commons)

Kästner ekkoriban már elkezdett rendszeresen inni. Egyre többet kellett szembesülnie a cenzúra által felállított követelményekkel is. Ha azt akarta, hogy műveit publikálják, nagyon sokszor kompromisszumot kellett kötnie. Hogy ezt magában feloldja, még többet ivott. 1945-ben, mikor az oroszok ostromolták Berlint, pár barátjával vidékre menekült (egy fiktív forgatás ürügyén), de mire visszaértek, a lakását és környékét romokban találta. Ekkor költözött el akkori baránőjéhez, Luiselotte Enderle szerkesztőhöz, akivel élete végéig együtt élt – némi megalkuvással. Luiselotte neve ihlette az ötvenes évek elején írt A két Lotti című ifjúsági regényét, amely számos filmes feldolgozást is megért. Vele költözött Münchenbe. Soha nem vette feleségül a nőt, bár mindenki Frau Kästnerként tekintett rá. Az író folytatta kicsapongó életét, néha egyszerre hét szenvedélyes kapcsolatot is folytatott, akár hosszabb ideig. Az ötvenes évek közepén beleszeretett Friedel Siebertbe, a szép színésznőbe, aki gyereket is akart tőle. 1957-ben meg is született Thomas, az író törvénytelen fia. Siebert szerette volna, ha az író végleg elbúcsúzik szerkesztő barátnőjétől és elveszi őt feleségül, de ez végül nem történt meg. Kästner mindig is inkább a függetlenséget választotta. Liselotte mellett ezt némi kompromisszummal, de megkapta.

Az ötvenes években már nem tudott újabb sikereket elérni, inkább saját addigi hírnevéből élt. 1953-ban, a könyvégetés után 20 évvel öniróniával beszél magáról, koráról, az akkori irodalomról. Szerinte a hős a modern, nem-demokratikus országokban anakronizmussá vált. A mikrofon nélküli hős, akinek a szavait az újságok sem visszhangozzák, egy tragikus bohóccá lett. Tetteinek nincsen politikai következménye. „Mártírrá válik. Halálának hivatalos oka: tüdőgyulladás. Névtelen gyászjelentéssé válik”.

Erich Kästner 1974. július 29-én hunyt el, rákban.