Expresszionista táncosnőnek indult, sokat ígérő tehetségnek számított, de egy sérülés miatt váltania kellett. 1924-ben a metrómegállóban állva megbabonázta egy Arnold Fanck-film plakátja. Fanck a korban népszerű hegyifilmeket rendezett. A hegyifilm a nagyszabású német expresszionista műtermi filmek (Metropolis, Faust) ellenpontja: a vad természetben játszódik, ideálja a naiv, romantikus természetesség, történetei egyszerű melodrámák. A jeleneteket eredeti helyszínen, dublőr nélkül vették fel, a forgatás sokszor kimagasló sportteljesítményt igényelt, ami közel állt Leni sportos alkatához, hiszen kitűnően síelt és profi hegymászó volt.

Ő azonban nem elégedett meg azzal, hogy férfi sztárok oldalán szerepeljen: maga akart sztár lenni, méghozzá saját rendezésben, ami a korban meglehetősen szokatlan volt. Becsvágyó tervének megvalósulását több sikerrel meggyőzött mentor, felfedezője, Fanck, Harry Sokal producer és Balázs Béla forgatókönyvíró egyengette. 1932-ben elkészült a Kék fény, amelynek rendezője és főszereplője egyszemélyben. Saját sorsának paraboláját látta a vad lány, a természet gyermeke, Junta történetében, akit gyanakvással övez és kitaszít a társadalom. Leni sosem habozott bevetni női csáberejét az érvényesülés érdekében, a körülötte forgó férfiakat sikerrel manipulálta és játszotta ki egymás ellen. Így nyerte meg a film társalkotójának a Berlinben élő neves írót, Balázs Bélát (akinek neve azonban a bemutató után lekerült a főcímről, lévén zsidó és kommunista). Balázst elkápráztatta az ambiciózus, gyönyörű nő, és megpróbálta rávenni, hogy Moszkvába költözzenek, hogy ott készítsenek közösen filmeket, azonban ebből nem lett semmi, mert Leni Berlinben talált rá új ideáljára...

Visszaemlékezése szerint, egy a Sportpalotában hallott Hitler-beszéd hipnotikus hatást gyakorolt rá. Eldönti, hogy neki fog dolgozni. Személyes találkozást kér a Führertől és kiderül, hogy az elragadtatás kölcsönös (A szent hegy a köztudottan filmrajongó Hitler kedvence). Hitler felkéri, hogy ő rendezze meg a filmjeiket, konkrétan, vegye filmre az 1933-as nürnbergi pártnapot. Ez lesz A hit győzelme. Nem kicsi a tét. Az 1933-as náci hatalomátvétel után ez az első nagygyűlés: nem egyszerűen kampányrendezvény, hanem valóságos állami ünnep. A filmnek többnek kell lennie egy átlagos híradónál: lelkesítse a népet, korbácsolja fel az érzelmeket. A valóságot fikcióval ötvöző filmes technikát Riefenstahl itt találja ki és majd Az akarat diadalában tökéletesíti. A hit győzelmét 1933 decemberében mutatták be, és bár sikert aratott – 2 millió ember látta –, politikai okok miatt néhány hónap múlva kivonták a forgalomból, mivel a filmben még együtt szerepel a két vezér, Hitler és Ernst Röhm. A lehetséges belső pártellenzékkel, az SA-val és Röhmmel leszámoló hosszú kések éjszakája (június) és a kancellár, Hindenburg halála (augusztus) után ez már nem aktuális.

Kárpótlásul 1934-ben új megbízást és 300 000 birodalmi márkát kap a pártkasszából a pártnap dokumentálására. Pontosabban, dokumentálásról szó sincs. Az akarat diadala nem leképezi, hanem megteremti az eseményeket. A filmtörténet legsikeresebb propagandafilmje, a filmfőiskolákon a mai napig tanítják, annak ellenére, hogy nyilvános vetítése sok országban be van tiltva (helytelenül, hiszen – legalább az iskolákban – mindenkinek szembesülnie kellene vele, hogy tanulván belőle felismerje a manipulációt). Képei, beállításai azóta is száz helyről köszönnek vissza a korszakról szóló játékfilmektől a Csillagok háborúja menetelő klónkatonáiig.

Az 1934-es nürnbergi pártnap az egyszemélyes diktatúra kiteljesedésének ünnepe. A cél a náci ikonográfia megteremtése és egyben leghatásosabb bemutatása, 170 fős stábbal, 32 operatőrrel. A film tulajdonképpen három ember közös alkotása: Hitler adta hozzá a szöveget, Albert Speer, a birodalom főépítésze a látványt és a díszleteket, Leni a képeket: monumentális zászlótenger lobog éjjel és nappal, látványos fáklyásmenet zajlik, egyenruhák feszülnek végtelen sorokban, feltartóztathatatlannak tűnő csapatok menetelnek zárt alakzatban. Amikor a sok menetelés már unalmassá válna, perspektívaváltás rázza fel a nézőt: egyszer madártávlatból, egyszer a kis intim részletekre (ablakból leugró macska, kacagó gyerekek) pillantva látjuk a nagy eseményt. A rendező másik nagy találmánya, hogy nemcsak a hétköznapokkal kapcsolja össze a mozgalmat, hanem a német történelemmel, hagyománnyal is. A múlt, az emblematikus középkori város festői hídjainak, szobrainak összekapcsolása a jelen dicső mozzanataival azt sugallja, hogy a nácik a múlt méltó örökösei. Harmadrészt megteremti a Führer-kultusz ikonográfiáját: Hitler szinte megváltóként ereszkedik alá a felhőkből (a hegyifilmekből átvett kép), beszédeiben mintha misét celebrálna, csak alulról és félprofilból fényképezve. Vezető és népe közös extázisban egyesül. Mindvégig sikerül az előnytelent is előnyösnek mutatni, s mivel a valódi nácik reális ábrázolásával ezt nehéz lett volna elérni, azt a módszert alkalmazza, hogy a megkomponált dokumentum-felvételeket műteremben felvett jelenetekkel egészíti ki: az árja szépség minden jelét felvonultató férfi, nő és gyerekportrék; a fiatal tisztek közötti felelgetős rész így kerül a filmbe. Műteremben vettek fel minden beszédet is, kivéve Hitlerét. A filmet hosszú utómunkálatok után (a vágást a rendező természetesen maga végezte) 1935 márciusában mutatták be, és meghozta a hőn áhított megdicsőülést.

Következő, ugyancsak filmtörténeti jelentőségű munkája, az Olimpia az 1936-os berlini olimpia himnusza két részben, a náci esztétika folytatása a sportfilm álarcában, másfél milliós költségvetésből. Ezekkel a munkáival Riefenstahl múlhatatlan érdemeket szerzett a náci rendszer propagálása és nemzetközi elfogadtatása terén. Ennek ellenére, 1945-ben nem ítélték el, a szinte legenyhébb, „társutas” kategóriába sorolták. Visszakapta villáját, dolgozhatott, befejezhette még a háború alatt elkezdett játékfilmjét, a Mélyföldet, új életet kezdhetett. De sok szempontból csak a régit folytatta. A hatvanas években a hibátlan testű szudáni bennszülöttekről, a nubákról készített filmeket és fotóalbumokat. Fekete gyerekkel a karján igyekezett bizonyítani, hogy nem rasszista, és visszaverni Susan Sontag támadását, miszerint ezek a munkái a náci szépségkultusz egyenes folytatásai. Közel 90 évesen tanul meg búvárkodni, hogy a szépséget életének utolsó szakaszában a természetben keresse. Valóban káprázatos tenger alatti felvételeket készített.

Fekete gyerekkel a karján igyekezett bizonyítani, hogy nem rasszista – az egyik nuba album

Mivel 1945 után állandó háborúságban állt a nyilvánossággal és nem szívesen adott interjút, egyetlen átfogó portréfilm készült róla (A kép hatalma, 1993, rendezte: Ray Müller, az Örökmozgó 1994-ben mutatta be). Ez az életműinterjú 92 évesen, a halál vélhető közelségében lehetőséget adott volna neki a múlttal való szembenézésre, ám ő nem élt vele. Visszaemlékezéseiben és ebben a portréfilmben is csúsztat, ködösít, szánalmas kibúvókat keres. Apolitikusnak vallja magát, ami annyiban igaz is lehet, hogy ha 1933-ban a kommunisták nyerik a választásokat, minden bizonnyal nekik készített volna éppoly hatásos filmeket. Mindvégig félreértett áldozatnak látta saját magát, nem kért bocsánatot, mindig az önigazolás, a saját (nem létező) jó hírének megóvása érdekelte. Szemben Hitler sokkal szerényebb intellektuális képességekkel bíró titkárnőjével (akinek perspektívájából a Bukás című játékfilm mutatja a Hitler-bunker végnapjait, és akiről korábban egy dokumentumfilm is készült). Ez az idős asszony, Traudl Junge halála előtt néhány hónappal állt a kamera elé, és a történet végén elismeri saját hibáját, tévedését és nem ad felmentést önmagának. A berlini fesztiválközönség tapssal honorálta megrendítő mondatait.

Leninek ezzel szemben hosszú élete második felében a ráják a leghálásabb közönsége. Lenyűgöző személyiség volt, akiben a bámulatos erő, tehetség és becsvágy tökéletes morális vaksággal párosult. 2003-ban, 101 éves korában halt meg, a napokban lenne 110 éves.