A film keletkezése – avagy jótékonysági műkedvelő előadás 20. századi módra

A Poliklinika és a magyar aviatika (repülés) javára rendezendő jótékonysági előadás szervezői, gróf Andrássy Gyuláné, a Poliklinika Egyesület elnöknője és gróf Zichy Béla Rezső, az Aëro Szövetség elnöke elhatározta, hogy az egyre népszerűbb új művészet, a film eszközeit is igénybe véve modern és maradandó formában valósítják meg tervüket: mozgófénykép darabot készítenek főúri körökből toborzott szereplőkkel, amelyet azután értékesítenek az egész országban, sőt külföldön is, és ennek jövedelmét fordítják a fenti célokra.

A mozidarab megírására 1914. februárjában kérték fel a szervezők a kortárs magyar irodalom két kiemelkedő alakját, Bródy Sándort és Nagy Endrét, akik eltérve a magyar játékfilmgyártás akkori, a dán társadalmi drámákat utánzó, realista irányvonalától, egy évszázadokon átívelő, időutazással megspékelt fantasztikus történetet írtak. Forgatókönyvükből a magyar filmtörténet első fantasztikus filmje készült el, melynek nem sok követője akadt a fantasztikumtól idegenkedő, műfajszegény magyar filmgyártásban: az 1912 és 1930 között készült kb. 600 játékfilm közül mindössze 10 választott fantasztikus témát, a hangosfilm korszakban még ennyi sem.

A háromszáz éves ember egy időutazás története, s bár az időgép ebben a filmben az álom, és az időutazás nem a jelenből a jövőbe vezet, mint Wells Időgép című regényében, nem is a jelenből a múltba, mint Herczeg Ferenc Szíriuszában és annak filmváltozatában. Hősünk a múltból a jelenbe, a 17. századból a 20. század második évtizedébe, a film készülésének idejébe kerül át, ott keresi és találja meg az imádott nőt, aki a 17. században nem lehetett az övé. Mivel a múló pillanatot megörökítő mozi maga is egyfajta időgép, a film segítségével mi, a mai nézők is időutazásra indulhatnánk a múltba, 1914 tavaszának Budapestjére, a Stefániára az azóta rég lebontott víztorony közelébe, az úrlovasok, ősautomobilok világába, a Ritz szálló teraszára, a Park Klub teniszpályájára, a rákosmezei reptér hangárjai és monoplánjai közé. Mivel sajnos ez a mozgókép már nem létezik, be kell érnünk azokkal az állóképekkel, melyek a filmből fennmaradtak.

A film forgatókönyve 1914 március elejére elkészült. A jelenetezést és a szereposztást gróf Andrássy Gyuláné Zichy Eleonóra elnöklésével tartott főúri értekezlet végezte el.

A főszereplők

Borbála, az imádott grófnő alakítója:

A valóságban is maga választott férjet: Andrássy Katinka 1920 körül (fotó: Kongresszusi Könyvtár)
 Korábbi cikkünk róla

A női főszerepet Andrássy Gyuláné harmadik, még hajadon leányára, Andrássy Katinka grófnőre (1892-1985) osztották, aki a magyar főúri társaság egyik legkedveltebb tagja, a lapok társasági rovatának állandó szereplője volt ezekben az években. Beszámoltak életének legapróbb eseményeiről, sikeres iskolai vizsgáiról, sportrendezvényeken való részvételéről. A film készülése előtt két évvel nagy szenzációt keltett öngyilkossági kísérletének híre, melyet a család véletlen balesetnek próbált feltüntetni, de egyes források tudni vélték, hogy Andrássy Katinka szándékosan akart végezni magával, mivel szülei akarata ellenére választottak számára jövendőbelit. Ha valóban így volt, akkor lázadásával elérte célját, mert végül maga választotta férjét. A film készülésének évében, 1914 novemberében hozzáment a nála jóval idősebb, radikális gondolkodású, később „vörös gróf”-ként emlegetett Károlyi Mihályhoz, és magáévá tette férje politikai nézeteit. Életének további alakulását házassága határozta meg. 1919 márciusától haláláig emigrációban élt.

Bálint, a szerelmét az idő labirintusában kereső gróf alakítója:

Korának legsármosabb férfija: Batthyány Gyula festőművész. (fotó: Tolnai Világlapja)
Nyáry Krisztián írása róla 

A film férfi főszerepét Andrássy Katinka grófnő unokatestvére, az első független magyar kormány mártír miniszterelnöke, gróf Batthyány Lajos dédunokája, gróf Batthyány Gyula (1887-1959) játszotta. A fiatal gróf szintén a társaság kedvence, korának egyik legelegánsabb férfija (1922-ben a Színházi Élet szépség-, illetve elegancia-versenyében 14 050 szavazattal őt választották a legszebb férfinak), aki a film készülésekor már ismert és sikeres festőművész. Müncheni, párizsi, firenzei tanulmányai befejeztével közvetlenül a film készülése előtt, 1914 februárjában az Ernst múzeumban megrendezett tárlaton 99 művét láthatta a közönség. Ettől kezdve rendszeresen szerepeltek a Nemzeti Szalon tárlatain különös hangulatú, meseszerű, rendkívül dekoratív, gazdag ornamentális fantáziával díszített képei. Később könyvillusztrációkat, színházi dekorációkat és díszleteket is tervezett, és a Horthy-korszak uralkodó osztályának, divatos sztárjainak legkeresettebb portréfestője lett. Sztárportréi a korabeli filmekben is láthatók. 1945 után is Magyarországon élt, de pályája ekkor derékba tört, vagyonát elkobozták, 1952-ben koncepciós perben nyolc évre elítélték, melyből öt évet le is töltött Márianosztrán. Kiszabadulása után haláláig Polgárdiban élt egykori tiszttartója lakásában. Művészete évtizedekre feledésbe merült, az utóbbi években azonban újra felfedezték. A Kieselbach Galéria 2015-ben tárlatot rendezett fellelhető műveiből, Molnos Péter tudományos igényű, színvonalas monográfiát írt pályájáról.

A film forgatása

A próbák Andrássy Gyuláné grófné vezetésével felváltva, Andrássy Gyuláné, Semsey Lászlóné és Széchenyi Imréné grófnők palotáiban és a Stefánia úti Park Clubban folytak. A forgatás március végén kezdődött. A repülőtéri forgatásról, amely április 2-án volt, részletesen beszámol a sajtó.

A szereplők repülésének felvételét feltehetőleg technikai okok akadályozták, ezeken az ős-repülőgépeken általában csak két ülőhely volt, így nem fért volna el egyszerre a pilóta, a két szereplő és az operatőr, de nem kizárt, hogy a másfél évvel korábbi, Kolbányi géppel történt halálos kimenetelű szerencsétlenség emléke is elriasztotta a repüléstől a szereplőket. Ebben a filmben szerepelt az első Budapestről készült légi felvétel, mely a magyar aviatikát is hivatva volt reklámozni. Ezt Prodam Guido monoplánjáról vették fel, aki arról volt nevezetes, hogy 1911-ben először repült át Budapest felett.

A Kolbányi monoplán, fedélzetén Takács Sándorral, a magyar aviatika első mártírjával (forrás: Fortepan)

A film kivitelezőiről, a hazai híradófilm-gyártást elindító és felvirágoztató filmvállalatról, a Kino-Riportról, Fodor Aladár rendezőről és Bécsi József operatőrről viszonylag kevés szó esik a korabeli sajtóban. Pedig részben ők biztosították az amatőr produkció technikai és művészi színvonalát. A film finanszírozásáról is keveset tudunk, csak feltételezzük, hogy a Kino-Riport agilis, jó üzleti érzékű tulajdonosai, Fodor Aladár és Fröhlich János az arisztokraták magánélete iránti közérdeklődésre számítva valószínűleg maguk is hozzájárultak a film készítéséhez,  részben szakértelmükkel, részben a nyersanyaggal és a laborálással; a nemrég indult vállalatuk presztízsének növekedését is remélve ettől vállalkozástól.

Ha így volt, számításukban nem is csalatkoztak, mivel a filmnek már készülésekor nagy sajtóvisszhangja volt. A szaksajtó mellett a napilapok is rendszeresen hírt adtak a film előkészületeiről, riportokat közöltek a forgatásról. A lelkes hangú beszámolók mellett a baloldali sajtóban megjelentek az arisztokrácia jótékonykodását kritizáló gunyoros írások is: „a poliklinika érdekében mágnásaink már eltökélték magukat arra az áldozatra, hogy leengedik fényképeztetni a kastélyaikat, le, még ha rámegy is a vagyonuk. Ha egyszer benne vannak a jótékony pazarlásban, velük nem lehet kukoricázni” – írja a Népszava 1914. február 22-i számában.

A bemutató és fogadtatás

A film ünnepélyes bemutatóját 1914. április 23-ra tervezték, de végül technikai okokból (valószínűleg nem készült el a kópia) csak április 26-án tartották meg a Zeneakadémián. A bemutató nem egészen a tervek szerint sikerült. Az Est beszámolója szerint a Zenakadémia nagyterme csak félig telt meg. A Kun László-féle filharmonikus zenekar által előadott nyitány után Szép Ernő prológusát Lánczy Margit, a Nemzeti Színház tagja szavalta el. Nagy Endre Az aviatika hazánkban című írását Paulai Erzsi, a Nemzeti Színház tagja adta volna elő, de nem jelent meg. Lemondta fellépését Sándor Erzsi, az Operaház tagja is, így az ő meghirdetett énekszáma is elmaradt. Az előzetes hírekkel ellentétben nem vett részt a bemutatón József főherceg sem. Ennek ellenére szakmai körökben elismerő kritika fogadta a filmet, Décsi Gyula mozgókép-színház tulajdonos, a Kinematográfusok Országos Szövetségének elnöke így méltatta:

A Magyarország kritikusa is dicsérte a filmet, a szereplőket:

Az Est viszont ellenséges hangon számolt be a bemutatóról és a filmről is:

A díszbemutatót követően az Apolló és a Tivoli mozi játszotta a filmet. Erről már kedvezőbben nyilatkozott Az Est filmkritikusa is, aki szerint a mozi premier nagy érdeklődés mellett zajlott és sokkal jobban sikerült, mint a díszbemutató. A budapesti premiert követően a nagyobb vidéki városokban is vetítették a filmet, amely tehát végsősoron sikeres volt, arról azonban nincs információnk, hogy a kitűzött jótékony cél szempontjából mennyire volt eredményes a vállalkozás. A siker ellenére, és annak ellenére, hogy a benne szereplő fiatal magyar főnemesek számára bizonyára fontos volt, hogy a játékukat, a fiatalságukat megörökítő mozidarab fennmaradjon, A háromszázéves ember sem kerülte el a magyar némafilmek többségének sorsát, nyomtalanul elveszett.

A fotóalbum

Megmaradt viszont egy bőrkötéses fotóalbum, amelybe a film jeleneteiről készült 66 darab fotót ragasztottak. A fotókat az elsősorban fotoriporterként ismert Szőnyi Lajos készítette, s 1914 áprilisában a film bemutatása előtt az Új Időkben, a Színházi Magazinban és a Független Mozinaplóban meg is jelent belőlük néhány felvétel a filmismertetők illusztrációjaként. Minden bizonnyal az illusztris szereplőgárda miatt kerültek a fotók az aranybetűs borítójú albumba, de hogy mi volt a sorsuk egészen 1989-ig, amíg – ismeretlen származású ajándékként – a Filmarchívum könyvtárába nem kerültek, azt homály fedi. 

A rekonstrukció

A fotókat átnézve, a korabeli tartalomleírásokkal összevetve kiderült, hogy a cselekmény nagy része és a legtöbb helyszín szemléltethető a fennmaradt fotókkal. Ez adta az ötletet, hogy megpróbáljunk életet lehelni ezekbe az állóképekbe, felfűzve őket a fennmaradt tartalomleírásokból rekonstruált cselekményszálra. A leghasználhatóbb forrásnak az Új Idők-ben megjelent filmajánló bizonyult, melyet Old Reporter álnevén Tábori Kornél írt, ezért leginkább az ő tartalomleírására támaszkodva rendeztük sorba, s láttuk el feliratokkal a fennmaradt fotókat. A képek albumbeli sorrendjét nem tartottuk meg, néhány képet többször is felhasználtunk.

A fotó hiányában nem szemléltethető cselekményrészeket a történet érthetősége érdekében magyarázó szövegekkel pótoltuk. Sajnos nem maradtak fenn fényképek a film utolsó jeleneteiből, ezért nem tudtuk bemutatni a Magyarország 1914. április 3-i számában leírt esküvői jelenetet: „A színdarab befejezéséül a Halászbástyát látjuk, ahol a Mátyás-templomból jön lefelé a magyar diszruhás nászmenet, amely, Borbálát és Bálintot kiséri.” A hiányt Tábori Kornél humoros soraival pótoltuk, akinek leírásában, s ennek következtében a mi rekonstrukciónkban is happy enddel fejeződik be a történet: „a lovag elrabolja a grófkisasszonyt és a levegőben szökteti meg. A magasból látszik egész Budapest és – a fa-csemete is, amely valóban megnőtt sudaras fenyőszállá. Illendő, hogy most már ellágyuljon a konteszi szív, a kitartó szerelem diadalt arat, mint az internacionális mozirendőri szabályzat megkívánja, harmonikus frigykötéssel végződik a darab.” 

Tábori Kornél cikke 1914. április 19-én jelent meg, így lehet, hogy nem is látta a filmet, mely valószínűleg csak az április 26-i bemutató előtti napokban készült el, ezért egyáltalán nem biztos, hogy valóban happy enddel fejeződött be a történet. Bródy Sándor és Nagy Endre eredeti koncepciója ugyanis más volt. Legalábbis a Magyar Aëro Szövetség lapjában megjelent előzetes ismertetésből az derül ki, hogy a szerzők végül visszavonták a happy endet. A forgatókönyv szerint Bálint gróf a film végén felébred és rájön, hogy csak álmodta az egészet: „Az álomkép azonban szertefoszlik s a végjelenetben Bálint gróf tudatára jön a szomorú valóságnak.” (A Magyar Aëro Szövetség Hivatalos Lapja, 1914/8-9.)

Ma már nem tudjuk eldönteni, hogy szomorú vége volt-e a filmnek, vagy happy end. A szomorú vég mellett szól a darab szerzőinek szándéka és az, hogy a némafilm korszak magyar filmjeiben nem volt olyan erős a happy end kényszer, mint a harmincas években, amikor még az is előfordult, hogy egy már elkészült filmhez a nézők reagálása miatt utólag happy endes befejezést illesztettek (Lila akác, 1934). Mi végül azért döntöttünk mégis a happy end mellett, mert a szomorú véget az erre utaló fotók hiánya miatt csak körülményesen, magyarázó szövegekkel lehetett volna bemutatni.

Arisztokrácia és filmtörténet

A magyar arisztokrácia mindig fontos szerepet játszott a művészeti életben: a zenében inkább mecénásként, az irodalomban és a képzőművészetben gyakran jelentős alkotóként. A magyar főnemes ifjak ezúttal a magyar film fejlődéséhez járultak hozzá, bár nem ez volt céljuk, de akár a jótékonyság, akár a szereplési vágy, akár az új médium kipróbálásának lehetősége motiválta őket, létrejött egy produkció, 1914 első játékfilmje. A háromszáz éves ember minőségét megítélni a film hiányában, az egymásnak ellentmondó kritikák és a 66 álló fotográfia alapján lehetetlen, de azt megállapíthatjuk, hogy műfaját és technikai újításait tekintve fontos kísérlet és hasznos tapasztalat lehetett a készülésekor még alig kétéves múltra visszatekintő magyar játékfilmgyártás számára.