1914-ben, az utolsó békebeli tavaszon készült egy ötvenperces némafilm, A háromszáz éves ember. Érdekessége, hogy magyar arisztokraták kezdeményezésére és részvételével született, jótékony céllal, a magyar aviatika (repülés) és a Poliklinika támogatására. Szerepelt benne a játékos kedvű főnemesi ifjúság színe-java, csupa 20 év körüli gróf és grófnő, akik később más területeken szereztek nevet maguknak. A főszerepet Andrássy Katinka, a későbbi vörös grófnő és Batthyány Gyula, az első magyar miniszterelnök unokája, híres festő és városszerte ismert szépfiú játszotta. Ott mókázik egy későbbi külügyminiszter, Csáky István; egy későbbi udvari zeneszerző, Esterházy Ferenc; valamint több Széchenyi ivadék is. A film – a magyar némafilmek túlnyomó többségéhez hasonlóan – sajnos elveszett, de a Filmarchívum könyvtárában megmaradt belőle egy 67 állófotót tartalmazó album, ami alapjául szolgálhat az újrafelfedezéséhez.

Andrássy Katinka A háromszáz éves ember című elveszett némafilmben (forrás: MNFA)

A kevésszámú nem arisztokrata közreműködő közé tartozik Nagy Endre, aki – a magyar realizmus egyik úttörőjével, Bródy Sándorral együtt – a forgatókönyvet írta. A kabaré regénye című műfajtörténettel ötvözött emlékiratában Nagy Endre sajnos nem emlékezik meg a filmről – ami azt mutatja, hogy a film a pénzkereseti lehetőségek hierarchiájában a kabarénál is lejjebb helyezkedhetett el. Részletesen beszámol viszont egy korábbi arisztokrata műkedvelő projektről. Az Óh szép Budapestem! című színházi előadás szintén főúri körök kezdeményezésére és szereplésével valósult meg a filmet két évvel megelőzően, 1912-ben. Írónak és rendezőnek a rendkívül népszerű, közismerten Budapest-rajongó Nagy Endrét kérték fel, akinek a ’mágnásrevü’ szervezésének során szerzett benyomásai érvényesek lehetnek a ’mágnásfilmre’ is. Valószínűleg éppen az itt szerzett kapcsolatai révén került a filmbe. A kabarészervezés, írás és előadás mellett ugyanis mindvégig teljesített kisebb-nagyobb magánfelkéréseket is, kezdetben ingyen, majd bevételi forrásként. Amikor 1913-ban Párizsba költözött, ezek a külön gyűjtött összegek képezték új egzisztenciájának anyagi alapját. „Egy napra használatos, de látványos” revüt írt a célra, amit 1912 márciusában mutattak be az Uránia Tudományos Színházban (ma Uránia Nemzeti Filmszínház).

A szereplőválogatás, az előkészületek és próbák Széchenyi László Andrássy úti palotájában zajlottak. A diplomata Széchenyi László felesége Vanderbilt lány volt, hatalmas amerikai vagyon örököse, aki őszintén szerette a férjét, és támogatta artista kedvteléseiben. Palotájukban emeletnyi üres terem állt rendelkezésre, ahol Széchenyi László tányérzsonglőr számát gyakorolhatta, alkalmanként több száz tányért összeetörve. A mágnásrevüben Széchenyi volt a konferanszié, ezen kívül egy elefántos számot (!) is előadott, amihez a Royal Orfeumból kölcsönzött elefántot. Pénzt nem kímélve hárította el a szám előtt tornyosuló akadályokat. Mivel az Uránia főbejáratán nem fért be az elefánt, saját költségén nyittatott hátsó bejáratot, amihez egy szomszédos lakást is meg kellett vásárolnia, majd modern vasszerkezetes feljárót és színpadot építettett. „Azóta van az Urániának vasszerkezetes színpada” – jegyzi meg Nagy Endre. A számmal Széchenyi László a feleségét akarta meglepni, ami olyan jól sikerült, hogy – a magyar arisztokrácia által egyébként lenézett és kiközösített – Vanderbilt Gladys elájult a bemutatón.

Nagy Endre rajongott a technikai újdonságokért, az elsők között tanult meg autót vezetni, Karinthy Frigyeshez hasonlóan lelkesedett a repülésért, a Háromszáz éves ember fantasztikus sztorijában is fontos szerepet játszik a repülés. 1919-ben saját maga is repülőgépre szállt, fiával együtt. Természetesen a film sem hagyta hidegen, e téren nem A háromszáz éves ember volt az első, vagy az utolsó kalandja.

1909-ben rendezőként jegyzi a Sakkjáték őrültje című, a Modern Színpad szereplőgárdájával készült filmet, amelyben valószínűleg az egyik számot örökítették meg. Hogy milyen sikerrel, azt sajnos nem tudjuk megítélni, mivel a film elveszett. A leírások alapján ez is egy szürreális történet lehetett egy megszállott kávéházi sakkozóról, aki sakktáblának látja az egész világot.

Amikor 1930-ban Kovács Gusztáv, az akkor alapított Kovács-Faludi Filmlaborítórium tulajdonosa felkérte az egyik első magyar hangosfilm kísérlet, a Budapesti hangosfilm kabaré (avagy Nevető Budapest) bevezető konferanszára, depresszív hangulata ellenére is rögtön igent mondott. A filmből csak egy töredék maradt fenn, benne Nagy Endre bevezetőjével, így élőben is láthatjuk, hogyan dolgozott a szavakkal zsonglőrködő konferanszié. Hogy milyen benyomást tett saját magára a filmfelvétel, egy szellemes karcolatban írta meg (Hallgatom magam – a szöveget a galériában lehet elolvasni). 

A békebeli Budapest legnépszerűbb nevettetőjének élettörténete összességében nem éppen vidám. Számára a kabaré, amiért évtizedekig éjt-nappallá téve dolgozott, sikerre vitt és amivel sok pénzt keresett, kényszerpálya volt. Ő nagy író szeretett volna lenni, regényekkel és háromfelvonásos színdarabokkal. Ehelyett egy szóbeli műfajt teremtett meg és emelt magas színvonalra, ami azonban nem lehetett hosszú távon széles körben népszerű, mert túl okos és progresszív volt. 

A Nagyszőlősön, 1877-ben született fiatalember Nagyváradon együtt újságíróskodott Ady Endrével, akivel élete végéig közeli barátságban maradt. (A nagyváradi vidám éveket, amikor az amúgy is haladó szellemű városban Ady, Bíró Lajos és ő alkották a radikális haladás híveinek kemény magját, később Egy város regénye című, rendkívül szórakoztató visszaemlékezésében írta meg.) Sokoldalú tehetség volt, eredetileg festőnek készült (ebből annyi maradt, hogy könyveit később maga illusztrálta), jogot tanult, írt, közben újságírásból élt. Politikai vezércikktől humoreszkig minden műfajban alkotott, de ez kevés volt a megélhetéshez.

1907-ben már családos ember, felesége gyermeket vár, ezért fogadja el Kondor Vilmos, az újonnan induló első pesti kabaré, a Teréz körúti Bonbonnière (a mai Művész mozi épületében) tulajdonosának felkérését. A döntő érv a felajánlott 20 korona, amiért eredetileg egy novelláját kellett volna felolvasnia. Még feleségének is szégyellte bevallani, hogy esténként egy lokálban lép fel, ahol előadás közben a közönség eszik és beszélget. Elfogódottan, dadogva kezdett mondanivalójába, de már az első estén olyan szellemes riposztot rögtönzött egy néző ásítozására, hogy másnap már ezt a számot kellett megismételni. Maga is meglepődött, hogy mennyire megbabonázta a közvetlen kapcsolat a közönséggel – észre sem vette, és már pályát módosított. Dadogása hamarosan tudatosan használt hatáselemmé, védjegyévé vált.

.„Szépnek legözelebbi családtagjai sem mondhatták, de viszont arca határozottan érdekes volt. Olyan volt, minha egy mongol nő és egy cigány férfi között létesült házasságnak egy zsidó talmud-tanuló által eszközölt törése idézte volna elő” (Nagy Endre: Az első randevú: Színházi Élet, 1929/52)

Akkoriban a magyar nyelvet nem tartották alkalmasnak szellemes, könnyed szövegek megalkotására, viccmesélés közben automatikusan németre váltottak, mert magyarul a poén "nem jött ki jól". Nagy Endre bebizonyította, hogy tévednek. A közhiedelemmel ellentétben nem Párizsból importálta sikeres műfajait, mert ott a színpadi humor primitívebb, gyermetegebb válfaja volt divatban. A pesti kabaré nem hasonlított bécsi vagy berlini rokonaira sem. Nagy Endre kabaréja közéleti volt, gyorsan, élesen, szókimondóan reagált a társadalmi jelenségekre, karikírozta a politikusokat. Kortárs témákat, irodalmat, zenét vitt a színpadra, intellektuális, igényes stílusban. A sanzonok Heltai Jenő, Ady Endre, Szép Ernő verseire íródtak, a dalok királynője, Medgyaszay Vilma, vagy a cseléddalok specialistája, Vidor Ferike adta őket elő. A műsorszámokat összekötő konferanszok a míves kidolgozást a rögtönzéssel kombinálták, és napról-napra alakultak az aktualitásoknak megfelelően.

1908-ban Nagy Endre Molnár Ferenc és Heltai Jenő hívására egy elegánsabb helyre, az Andrássy úti Modern Színpadhoz (Andrássy út 69., a mai Bábszínház) szerződött, ahol hamarosan igazgatóvá avanzsált, szervezte a társulatot, írta és előadta a számokat. 1913-ig olyan komoly bevételei voltak, hogy felhagyhatott az újságírással. Társulatának tagjai voltak Medgyaszay Vilma, Somlay Artúr, Gózon Gyula, vagy Huszár Pufi is. Olyan írók írták a számokat, mint Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Bródy Sándor, Gábor Andor, vagy a fiatal Karinthy Frigyes, akit ő fedezett fel. A dalokat Jakobi Viktor, Szirmai Albert, Reinitz Béla és Zerkovitz Béla szerezték. A humor, különösen a közéleti humor kevéssé időtálló műfaj, de az ekkor született kuplék a Katona József Színház nyolcvanas évekbeli legendás előadása, a Budapest Orfeum, majd napjainkban a Budapest Bár közvetítésével még ma is tovább élnek.

Az asztaloknál és páholyokban pedig ott szorongott mindenki, aki számít, Károlyi Mihálytól József főhercegig. Nagy Endre széksorokba ültette a közönséget, a színpadra irányítva a figyelmet elérte, hogy gondosan felépített körmondatait ne zavarják meg edénycsörgéssel, bekiabálással. Mindent megtett azért, hogy a lehető legszélesebb közönséget szólítsa meg. Nőegyletekkel ellenőriztette, hogy a szövegekben ne maradjon a legkisebb trágárság sem (ez volt a "fehér kabaré"). Nála Adyt hallgatott áhítattal a közönség – nem csak Reinitz Béla nagysikerű Ady-dalai formájában, hanem előfordult, hogy személyesen is. Ingyen előadásokat tartottak munkásoknak, nyáron vidéki turnékra indultak. Kabarája a maga módján a magyar progressziót szolgálta.

A neve fogalom, színháza intézmény lett, mégis elégedetlen volt megvalósulatlan irodalmi ambíciói miatt. Úgy érezte, felőrli a kabaré ezer gondja, az állandó szellemi készenlét. 1913-ban legközelebbi munkatársai, a színészei megpuccsolták, kiigényelték a kabaréját. Ezt a csalódást soha nem heverte ki. Sikerei csúcsán elhagyta Magyarországot, a kabaréval és a magánmegbízásokkal megkeresett tetemes tőkével Párizsban kezdett új életet. Azt hitte, a napi robottól eltávolodva végre az irodalomnak szentelheti magát, de reményei nem váltak valóra, külföldön nem tudott gyökeret verni. Míg Budapesten a város egyik legismertebb embere, sztár volt, Párizsban kisebbségi érzés gyötörte, fájt neki, hogy csak a magához hasonló idegenekkel tudott kapcsolatot teremteni. Kiderült, hogy a gazdagság mint életforma sem olyan egyszerű, mint kívülről látszik. Egy év után családjával együtt hazaköltözött. 

Addigra azonban minden megváltozott. Jött a háború, ami számára két év önkéntes szolgálatot jelentett sok szenvedéssel. Mire lehetősége nyílt az újrakezdésre sikerei színhelyén, a kabaréban, már más lett a közönség, az ízlés, a közeg. Politikai kabaréját ellehetetlenítette a cenzúra, több ízben be is tiltották; a közönség az igénytelen bohózat felé fordult. Életének tragédiája, hogy a magas irodalom nem fogadta be, az általa megteremtett beszélő műfaj túlhaladt rajta, újrakezdési kísérletei sorra megfeleklettek. Életéből nem sikerült kerek és lezárt kompozíciót formálnia. Az általa kínált igényes szellemesség leginkább a Nyugat-esteken talált értő közönségre, amelyeknek utolsó éveiben házigazdája és konferansziéja volt. Miután visszavonult a színpadtól, megírta legmaradandóbb irodalmi műveit, visszaemlékezéseit (A kabaré regénye; Párizs, 1913; Egy város regénye). Konferanszait nem írta le, mivel ezeket szóbeli műfajnak tartotta, így az egyetlen, ami belőlük megmaradt, a fenti hangosfilm. Saját beteljesületlennek érzett pályafutása miatti keserűsége, valamint imádott fia korai halála is közrejátszott abban, hogy „az egyetlen magyar beszélő író” még csak 64 éves volt, amikor kereken 80 éve meghalt.