Nagyon sokan ismerik az 1956. október 23-i tüntetésről készült filmfelvételeket és fényképeket. A jobb jövő hitében felvonuló, vidám, de egyben elszánt egyetemisták fegyelmezett menetét és a hozzájuk csatlakozók lelkes sokaságát. A pesti egyetemek és főiskolák gyülekezését a Petőfi téren, a szobor előtt, vonulását a városon át a Bem szoborhoz (a Kossuth Lajos utca, Károly Körút, Bajcsy-Zsilinszky út, Szent István körút, Margit híd útvonalon) végigkisérték a fotóriporterek és amatőr fényképészek.

A pesti oldalon a Műegyetem udvarán gyülekezőket is megörökítették a Bem szoborhoz indulásuk pillanatában: véletlenül éppen akkor érkezett oda egy rövidfilm forgatásáról hazafelé tartva a Híradó- és Dokumentum Filmgyár stábautója teljes felszereléssel, operatőrrel és segédoperatőrrel (Mikó József és Simon György), akik azonnal elkezdték felvenni a Bem József térre induló egyetemisták menetét.

Az kevésbé ismert, hogy a Bem szobor előtti tér, mire az egyetemisták menetei odaértek, már szinte teljesen megtelt. Már két óra körül megtöltötték a környékbeli Toldy és Rákóczi gimnáziumok tanulói, az iparitanulók, a gyárakból, hivatalokból érkezők – akik valószínűleg nem tudtak a tervezett tüntetés betiltásáról, majd később engedélyezéséről –, csak azt tudhatták a reggeli híradásokból és a gyárakba kihordott, az egyetemisták követelésit tartalmazó röpcédulákból, hogy a Bem szobor lesz az egyetemisták tüntetésének célpontja.

A tér olyan szinten megtelt, hogy a tüntetők előtt körülbelül 20-30 perccel érkező – a tüntetést szervezését felvállaló Petőfi Kör által a postától bérelt, vagy kölcsönkapott hangszórós gépkocsi, amelynek az lett volna a feladata, hogy a gyűlés felszólalóinak hangját a tömeg felé közvetítse, már nem tudott a szobor közelébe menni. Mindezt jól dokumentálják az aznap kora délután készített fényképek és filmfelvételek.

Ahol nem volt jelen fotóriporter vagy operatőr, az kimaradt – és nem csak a képi emlékezetből. Többek közt ilyen volt az Írószövetség Bajza utcai a székháza előtt gyülekező értelmiségiekből és diákokból álló nagyobb csoport, amely a megbeszéltek szerint a pesti gyülekezőhelyre, a Petőfi szoborhoz ment. Itt már nem voltak ott az egyetemisták, de így is tekintélyesre nőtt a felvonulóknak ez a csoportja is. Fotóriporterek és filmoperatőr is megörökítették, ahogy Veres Péter a szobor talapzatáról itt is felolvassa az Írószövetség felhívását. Majd Veres Péterrel az élen az összegyűlt tömeg a Lánchídon át ment a Bem szoborhoz, hogy csatlakozzanak a már oda megérkezett tüntetőkhöz.

A történelmi nap felejthetetlen délutánjának eseményeit több hivatásos és amatőr fotográfus is megörökítette. Páratlan szerencse, hogy a Híradó és Dokumentum Filmgyár részletesen tudta rögzíteni az események egy jelentős részét. Talán ez a délután maradt fent képileg a legjobban dokumentálva a forradalom történetéből.

A felejthetetlen októberi nap több tíz-százezer résztvevője közül szinte csak a közismert színészek, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, vagy írók, Veres Péter, Déry Tibor képei rögzültek a vizuális emlékezetben. Még a tüntetés szervezését vállaló Petőfi Kör képviselői közül is csak Táncos Gábor és Hegedüs B. András felismerhetők, pedig ott vannak a sorok szélén, kapaszkodnak a hangszórós autóba. Rajtuk kívül a résztvevők közül csak néhányat ismertünk fel.

Kézdi-Kovács Zsolt filmje, Az a nap a mienk (2002) kutatómunkája mutatja, hogy értő, alapos hozzáállással több résztvevő is azonosítható. A film a Színház- és Filmművészeti Főiskola október 23-i napját idézte fel, a kinagyított filmkockákon jól felismerhetővé vált a főiskolás vonulók egy része: Csurka István, Gáli József, Garas Dezső, Rózsa János, Szabó István, Törőcsik Mari és természetesen a rendező maga is. 

Ilyen a Petőfi szobor talapzatán álló fiatal oktató, vagy hallgató, aki a diákok követeléseinek pontjait olvassa fel:

Az Anker ház első emeleti ablakából nemzeti színű zászlóval a tüntetők felé integető fehérköpenyes fiatal nő:

Az ELTE tábláját és koszorúját vivők:

A Margit hídon lyukas zászlót vivő fiatal, és a kivágott címer helyén át mosolygó nő,

– akit ugyanabban a pillanatban Bojár Sándor fotóriporter is felvett, képe különböző változatokban azóta több a nemzeti ünnepet hirdető plakáton is szerepel:

Nem tudtuk eddig azt sem, hogy kik vitték a Műegyetem koszorúját, pedig ezek mind emblematikus képek, képsorok.

Ilyen idő távlatából persze nem könnyű beazonosítani ezeket a személyeket. Én például gyerekként a BVSC-ben vívtam az akkori Tanács körúti vívóteremben, de az ablakban integető gyerekek közül már senkire nem emlékszem, csak a mestereimre. Az sem mentség, hogy aznap nem lehettem ott, mert éppen logopédusnál voltam.

2006 tavaszán egy ismeretlen, ősz hajú úr kopogott szobám ajtaján. Kíváncsian néztem rá, mert nagyon ismerősnek tűnt. Színész, egykori politikus? – futott át a fejemben. Kovács Ferenc vagyok – mutatkozott be, és azt mondta, hogy a szomszédjai sokat látták a televízióban, szeretné ő is megnézni ezeket a felvételeket. Milyen szerepben? Mikor? – kérdeztem. 1956. október 23-án én vittem egy évfolyam és sporttársammal, Csik Józseffel a Műegyetem koszorúját a Bem szoborhoz – hangzott a válasz.

Ránéztem, és akkor döbbentem rá, hogy ötven után is ugyanaz az arc és tartás, amit addig csak a filmszalagról és fényképekről ismertem, csak már fehér hajjal. Felmentünk a stúdióba megnézni a műegyetemi vonulás, koszorúzás képsorait, majd leültünk, és elmesélte, hogy is történt mindez. Elmondta, hogy reggel még a diákság követeléseit tartalmazó röplapokat vitte a Hess András téri kollégiumból a Ganz-Mávag egyik gyárába, ahol mint ötödéves vasútgépész hallgató gyakorlaton volt. Onnan ment vissza tíz óra körül az egyetemre, ahol már gyülekeztek a hallgatók az egyetem udvarán, várva a tüntetés engedélyezését. Amikor az engedélyt a helyszínre érkező hivatalos személy (Fekete Károly belügyminiszter-helyettes) három óra körül megadta, az egyik szervező tanársegéd az összegyűlt hallgatók felé fordult: „Fiúk, ki az – és a falra akasztott nagyméretű koszorúra mutatott – aki innen a Bem szoborig úgy el tudja vinni ezt a koszorút, hogy közben nem állunk meg? Nem lehet menetközben letenni! Mellettem állt kollégista társam, Jóska, akivel a Honvédban együtt eveztünk, és elég jó erőben voltunk akkoriban. Visszük, Jóska?” – így jelentkeztek, és így lettek koszorúvivők.

A menet elején a Budafoki úton...

... a Gellért rakparton...

...majd a Döbrentei tér, Lánchíd utca, Fő utca, Jégverem utcán le a Bem rakpartra:

Itt a Vitéz utcánál már jól látszanak a címer nélküli nemzetiszínű zászlók, amelyeket a Műegyetem eredetileg az 1956 május elsejei felvonulásához készíttetett.

A rakpartról érkezett a műegyetemisták menete a már teljesen megtelt Bem térre, úgy kellett utat törni a tömegben, hogy koszorújukat el tudják helyezni a szobor talapzatánál. A koszorúvivők, Kovács Ferenc és Csik József mögött összezárt a tömeg. A szobornál is meg lettek örökítve a tüntetés szervező Táncos Gáborral és a Szózatot felolvasó Bessenyei Ferenccel. Elénekelték a Himnuszt, amit több, de minimum két filmkamera is rögzített: Knoll István szerkesztőt és Novákovits András operatőrt fel is vette egy másik híradós kollégájuk, aki Csák János, vagy Mikó József lehettek. Kovács kezdetben ideges volt, mert színházjegye volt aznap estére.

A téren lévő tömegtől a műegyetemisták nem láthatták, hogy ugyanabban az időben a tér másik sarkán a Frankel Leó út felől megérkeztek a Petőfi szobortól az ELTE, Közgazdaságtudományi Egyetem és a többiek nagy menetei a koszorúikkal.

Kovács Ferenc ismeretlenül, névtelenül került a fényképészek és operatőrök felvételeire, és így vált az október 23-i tüntetés egyik ikonikus képi alakjává.

2006-os archívumi találkozásunkkor sikerült őt rábeszélnem, hogy az emlékeit felvegyük, és így a jövő számára megőrizzük. A Mozgóképkincs Alapítvány segítségével pár héttel később rögzítettünk a beszélgetést. A stúdió számára szokatlan légköre, a kérdések „súlya” alatt már nem tudott olyan oldott lenni, mint első találkozásunk alkalmával.

Beszélgetésünkből az Alapítvány hozzájárulásával közlünk néhány részletet:

Az utóbbi évtizedekben már büszkén mehetett volna be a Műegyetem '56-os kiállításaira, vagy szerepelhetett volna televíziós műsorokban, mint hiteles személy, hiteles történettel. Ő azonban nem kereste a nyilvános szereplést, hiszen „nem csinált semmit”, csak lelkesen felvonult a többiekkel. Az, hogy a forradalom egyik szimbolikus arcává vált, nem foglalkoztatta. Magában emlékezett arra, hogy ez volt élete egyik legszebb napja, amit a jelek szerint magánügyének tekintett.