Moziforgalmazása egyben próba is: piacképes-e a hasonló tematikájú és hangvételű doku. A téka-sztori továbbgondolása a filmarchívumok szerepének újraértelmezését is elősegítheti.

2018 januárjában Csizmazia „Cheese” Gábor megtudta, hogy „22 év, 8 ezer nap, napi 500 filmélmény, 2,5 millió kölcsönzés” után bezár a Corvin Téka. Néhány régi kollégával „megemlékezős videó”-t akart csinálni. A saját maga szerint filmőrült Cheese tíz tékás éve alatt sokat forgatott munka közben, gyűjtötte a sztorikat is, anyag volt bőven. A projekt egész estés dokuvá bővült, melyre a fedezetet közösségi finanszírozással teremtették elő. Áprilisban a pilotokat látva a Vertigo vállalta a forgalmazást – egy gerilladoku révbe ért.

Volt egyszer egy téka

Beemelegítés a film hangulatához: itt olvasható Cheese, a Hetediksor.hu alapítójának kevéssé szokványos önéletrajza. S hogyan lett tékás? Amikor a VOX mozimagazinnál írt kritikákat, a Corvin mozi-beli Odeon tékába járt, s Király Imre tékavezető megkérdezte, nincs-e kedve ott dolgozni. „Akkor picit gondolkodtam, félrebillentettem a fejem, mint Forrest Gump, és azt mondtam, hogy tulajdonképpen meg lehet próbálni… Tíz év lett belőle. De rögtön az elején volt egy durva három hetem, amikor rádöbbentem, hogy ez a téka bizony a „nyócker” közepén van, és az még az a nyócker volt, amiről a rajzfilm és a Roncsfilm is mesél. Ma már talán sci-finek hat, de nekem a hatvan kilómmal akkor szó szerint tömegeket kellett feltartóztatni, annyian jártak a kölcsönzőbe. Volt, hogy hárman is dolgoztunk bent egyszerre este tizenegyig, akkora volt a pörgés: egyikünk a „fedélzeti kompjúternél”, másikunk a létra tetején… olyan tolongás volt, mint egy kínai kifőzdében.”

A filmkölcsönzés átmenetet jelentett a mozgóképfogyasztás két, markánsan elkülönülő szakasza között. Az időhöz kötött mozis/televíziós, már-már rituális esemény helyett a néző-film viszony liberalizálódott: a kölcsönzési időn belül a néző szabadon választhatta meg, mikor nézi meg az alkotást, s azt is, egynél többször szeretné-e látni. Már nem kellett időbeosztáshoz igazodni, de még emberek segítettek filmhez jutni. A másik végpont, az internetes tartalomkeresés a szinte teljes szabadságot adja, valami azonban végleg elveszni látszik: a személyesség.

Az Odeon tékahálózat története a fénykorabeli sajtó tükrében

„Az ötlet Port Ferenctől, a Budapest Film vezérigazgatójától jött, hogy érdemes lenne alapítani egy kiadót a cég art mozi hálózatában bemutatott művészfilmek videoforgalmazására.
Az első kiadott film Terry Gilliam Brazilja volt, azóta havonta három-négy filmet jelentetnek meg kazettán. Másfél éve DVD-ket is kiadnak, e hónapban a Félelem és reszketés Las Vegasbant hozták ki (szintén Terry Gilliamtől), mely a sorban a tizenegyedik. A videokazettákat inkább intézmények, mint magánszemélyek vásárolják. Egy film videokiadása mögött milliós nagyságrendű költségvetés áll, a cég a filmeladásokból, a kölcsönzési bevételekből, illetve a Magyar Mozgóképes Közalapítvány és a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával a nyereség és a veszteség határán tud egyensúlyozni.

Az Odeon nemcsak kiadóként, hanem kölcsönzőként is működik. Kínálata így saját filmjei mellett a Magyarországon 1993 óta videón kiadásra került filmek nagy részét felöleli. A filmkölcsönzők általános gyakorlatával ellentétben itt a régi filmeket is megtartják, ezért a majdnem tíz évre visszamenő gyűjtemény archívum értékű.

Volt egyszer egy téka

A helyszíneken fellelhető, könyvtárakat idéző vaskos katalógusok mellett egy Odeon-website is segíti a tájékozódást a hatalmas anyagban. – Szeretnénk vezető filmes információszolgáltatóvá válni, ezért hoztuk létre az odeon.hu-t – mesél a tervekről Farkas Andrea, az oldal üzemeltetésére létrehozott cég vezetője. Az online adatbázis a kölcsönző filmállománya mellett részletes információt nyújt a magyar mozikban bemutatott összes filmről. Az oldal számos extrája közül az egyik legeredetibb Ujvári Csaba naplója, mely egy sokat megélt tékás szempontjából, kiváló antropológiai érzékkel ecseteli a videotéka hétköznapjait, olyan visszatérő szereplőkkel, mint egy Ottó nevű hajléktalan a Ferenc körúti villamosmegállóból. (…) Az intézménynek otthont adó Duna mozi márciusi megújítása tovább fogja növelni a téka belső terét, hogy a kölcsönzéssel párhuzamosan beindulhasson egy DVD-bolt is. A 100 személyes mozi üzemeltetésével is az Odeon Kft.-t fogják megbízni, a tervek szerint a cég évi három-négy filmmel moziforgalmazóként is belép a piacra. Az átalakult Duna mozi bizonyos rendszerességgel a film mellett más művészeti területeket képviselő kultúrközpontként is működik majd, továbbra is megtartja azonban mozi jellegét – hangsúlyozta Borsos Erika ügyvezető.”

Bak Árpád: Nemcsak kölcsönzésről van szó, Népszabadság, 2003.04.01.

Az Odeon téka 1993 decemberében nyílt meg a Duna mozitól elkülönülten, de annak szerves részeként. Innen áramlik szét a filmforgalmazás kisebb kölcsönző- részlegeinkbe, és itt bonyolítjuk le a nagykereskedést is. Egy évvel később egy másik artmoziban, a Tabánban hoztunk létre kölcsönző- és árusítóhelyet, aztán 1996-ban a Corvin, végül 1998-ban a Puskin videotéka is megnyitotta kapuit a művészfilmek barátai előtt. Ha végigböngésznénk az Odeon téka állományát, hatezer címet tudnék felsorolni, s mindenből van öt-hat darab. Nálunk a teljes kínálat föllelhető. A Corvin az egyetlen kölcsönzőhely, ahol a kommersz igényeket megpróbáljuk valamivel jobban kielégíteni. A Puskin a magyar filmkínálatban törekszik a viszonylagos teljességre. A kicsinyke Tabán moziban kell a legszűkösebb készlettel dolgoznunk, ott hét közben és hét végén is csak a délutáni órákban tartunk nyitva. A négy tékában a nyilvántartott, egy évre beíratkozottak létszáma meghaladja a huszonnégyezret.

Pósa Zoltán: Odeon, a művészfilmek tékája. Borsos Erika: Minden kíváncsiskodó potenciális törzsvendég. 2002.06.20.

A fenti adatokat a dokumentumfilm elsősorban a hangulatával közvetítit, csakúgy, mint azt a két komponensű üzletpolitikát, ami sikerre vitte a tékahálózatot. Az alap-összetevő a sokrétű filmkínálat volt, amely filmismereten-filmimádaton nyugodott, s erre épült az a hasonlíthatatlan személyközpontúság, mely e téka-filmnek is a legfőbb vonzereje. Náluk az igények fölmérése nem okvetlenül tudományosan, statisztikákkal történt, hanem emberismerettel, humorérzékkel – Cheese saját bevallása szerint leginkább azt tanulta a tékás éveiből, hogyan kell megszólítani az embereket.

Többjük útja filmes szakmákhoz vezetett a kölcsönzőpult mindkét oldaláról. Minden tékások védőszentje, Tarantino nyomdokain nem kevés magyar kolléga – Pálfi György, Mátyássy Áron, Miklauzic Bence, Gigor Attila, Orosz Dénes – rendezőként folytatta, vagy filmkritikus lett, mint maga Cheese és Fekete Tamás, de a filmforgalmazó, egykori Budapest Filmes Borsos Erika vagy Bognár Péter (magyarhangya) is meghatározó alakja volt a tékás szcénának. Pálfi György azóta sem felejtette el, hogy a tékások segítsége nélkül jóval nehezebben készült volna el a Final Cut című szkeccsfilmje.

Volt egyszer egy téka

A minden filmes műfajban otthonos Varró Attila filmkritikus, egyetemi oktató világít rá: az Odeon évtizedek alatt összegyűlt anyaga olyan archívum, amelynek megsemmisülése a kulturális örökség egy részének eltűnését eredményezheti. A megőrzés fontosságában egyetérthetünk vele, abban azonban kevésbé, amit mind a dokumentumfilm, mind Varró fix egyesre vesz: hogy a VHS-t leváltotta a maradandóbb hordozó, a dvd. Varró a VHS megőrzésének fontosságát a dagerrotípiákéhoz hasonlónak érzi, mert számos olyan alkotás hordozója, amelyek más formátumban nem ismertek (v. ö. a videokölcsönzés hőskora-beli felejthetetlen egyszemélyes magyar hangalámondású videokazetták…). A párhuzam frappáns, mégis azt kell mondanunk: nem telt el még annyi idő, hogy bízvást kijelenthessük: a VHS romlandóbb hordozó a dvd-nél. Aki huzamosabb ideig dolgozott mindkettővel, egyaránt megtapasztalhatta e hordozók kiszámíthatatlanságát. Hatásos lírai kép, hogy a VHS-ek fakulása az emlékeink halványodásával párhuzamos, ám aki találkozott már tűéles 25-30 éves VHS-sel, mint e sorok írója, az óvatosságra intene, s nem pusztán amiatt, mert nem mindenre szeretnénk ennyire pontosan emlékezni…

A baráti projektnek indult, sok-sok önzetlen segítséggel, közösségi finanszírozásból, láthatatlan költségvetésből elkészült Volt egyszer egy téka egy, a mainál jóval személyesebb világ mementója. A téka olyan „youtube” volt, ahol a „keresőmotorok” szerepét emberek alakították, nem is akármilyen kaliberek. „Kalandos projekt volt, ami váratlanul túlnőtt magán, és jó pár ember önzetlen segítsége tette teljessé, és talán őszintévé az egész történetet. Az volt a célunk, hogy egy szórakoztató nosztalgiautazás legyen 90 perc erejéig, és a névtelen "hősök", a tékások kicsit fénybe kerüljenek” – mondta el e partizán-doku rendezője, lelke, Csizmazia Gábor.

Az egyenlő bánásmód jegyében a másik oldal is szóhoz jut: mindjárt bemelegítésképpen belefutunk a másképp hős bénabéla kölcsönzőbe (Mucsi Zoltán), a film során pedig Rudolf Péter segíti őt és sorstársait évtizedek múltán is meglehetős részletességgel és érzékletességgel megjelenni. Az effektre azért volt szükség, mert az egykori kölcsönzők a társadalom minden szintjéről származtak, s Cheese szomorúságára csupán keveseket sikerült elérni és megszólaltatni. Szerencsénkre megtalálták Kótai Mihály bokszolót, s hozzá hasonló lelkesedéssel vett részt a projektben a már említetteken kívül többek között Hajós András vagy Puskás Peti is, akik a film finanszírozásában is részt vállaltak.