Többnyire kis költségvetésű, úgynevezett B-filmeket készített, de kompromisszumok nélkül, a filmes formanyelv megújítását célzó igényességgel. Csak pályája végén volt része szakmai elismerésben, amikor a nála jóval fiatalabb rendezőgeneráció (Bertrand Tavernier, Martin Scorsese) felfigyelt sajátos stílusára, műfaji és formanyelvi újításaira. Ekkor azonban rendkívül népszerű lett, számos retrospektív sorozatot rendeztek a filmjeiből, ahová őt is mindig meghívták. Filmjei rendszeresen szerepelnek a tévécsatornák programjában, s megjelennek DVD-n. Több interjúkötet készült vele: 1996-ban Scorsese előszavával jelent meg a Fragments (Portraits from the Inside), 1997-ben adták ki Anthony Slide kötetét: De Toth on The Toth (Putting the Drama in front of the Camera).

Tóth Endre – egy baleset következtében csak fél szemével látott, mindent pontosan ki kellett számítania

Születési ideje körül sok a bizonytalanság, amit ő maga sem igyekezett eloszlatni. Születési dátumként leggyakrabban 1912. május 15. szerepel, de vannak olyan források, melyek szerint 1910, mások szerint 1913 májusában látta meg a napvilágot. A filmrendezés szakmai fogásait Londonban, Korda Sándor által alapított Denham stúdióban sajátította el, ahová húszévesen, Molnár Ferenc ajánlólevelével érkezett, s ahol visszaemlékezései szerint legtöbbet Korda Zoltántól tanult. Innen a magyar filmes emigráció központjába, Berlinbe, majd Bécsbe ment. Tanulóéveit Budapesten fejezte be, György István és Székely István mellett asszisztenskedett, rajtuk kívül mesterei között tartotta számon Eiben Istvánt.
Első filmrendezői megbízását állítólag Babits Mihálynak köszönhette, aki 1939-ben filmrendezőként mutatta be egy producernek. Tóth Endre hiába szabadkozott, hogy eddig még egyetlen filmet sem rendezett, a producer ezt tréfának vélte, s rábízta a Toprini nász rendezését. Mikor kiderült, hogy komolyan beszélt, már késő volt. Baj nem lett a dologból, mert a film elkészült, viszonylag kevés pénzből, gyorsan, és ráadásul sikert aratott, s ez lehetővé tette számára, hogy még ebben az évben négy másik filmet rendezzen.

Tolnay Klári és Keéry Panni a Toprini nászban (forrás: MNFA)

Filmjei új színfoltot jelentettek a magyar filmgyártás ekkoriban elég szegényes műfaji palettáján. A Toprini nász a kémfilm, az 5 óra 40 és a Hat hét boldogság a bűnügyi film, a Semmelweis az életrajzi film meghonosításának sikeres kísérlete. A Két lány az utcán szokatlanul merész témaválasztása miatt emelkedett ki a korabeli magyar filmek sorából: a történet könnyű erkölcsű, éjszakai életet élő lányok körében játszódott, főszereplője, a vidéki úrilány házasságon kívül szült gyereket. Ezt a filmjét Bertrand Tavernier és Martin Scorsese javaslatára, a World Cinema Foundation támogatásával, 2010-ben digitálisan restaurálták.

1939-ben Tóth Endre volt az egyik legsikeresebb magyar filmrendező. Fényes karrier állt előtte, s ekkor váratlanul, egyik napról a másikra elhagyta az országot. A korabeli sajtóhírek szerint azért ment el, mert Hollywoodban szerződés várt rá. Távozásának igazi okát 1988-ban, Budapesti látogatásakor mesélte el:

„Volt egy rendező, akit én akkor ismertem meg, amikor Fejős Pállal dolgozott a Tavaszi záporban és az Ítél a Balatonban, Keleti Marci. Nagyon kedves ember volt, de nagyon szomorú, sírni tudott, amikor nevetett a nagy barna szemeivel. Egy nap megyek a Hunniába, kiszállok a kocsimból, bemegyek az épületbe. Ő odajön hozzám: 'Te nem vagy tehetséges.' 'Tudom.' – feleltem. 'Te csak szerencsés vagy!' – mondja. 'Hála Istennek!' – felelem. 'Ha zsidó lennél, mint én, nem dolgozhatnál!' – folytatja szemrehányóan, s otthagy. Ezek után én befejeztem a Semmelweist, leszállítottam a kópiát, letettem a kocsim a Keleti pályaudvarnál. Beültem a vonatba és elmentem. Nem akartam sikeres lenni ilyen áron.” (Tóth Endre André de Tothról. In: Filmkultúra, 1988/1. 63-69 p.)

Első útja Londonba vezetett. Korda stúdiójában nyolc produkcióban dolgozott, többek között Korda Zoltán A dzsungel könyve (Jungle Book, 1942) című filmjében volt rendezőasszisztens. A következő állomás Hollywood, de szerződés nem várt rá. Sofőrként, majd cowboyként kereste kenyerét. Ekkor találkozott Herczeg Gézával, aki már sikeres filmíró volt Hollywoodban. Herczeg látta Tóth Endre magyarországi filmjeit, s az ő segítségével sikerült a Columbia Stúdióban munkát kapnia. Hollywoodi rendezői karrierjét két háborús filmmel kezdte: Útlevél Szuezbe (Passport to Suez, 1943) és a Senki sem menekülhet (None Shall Escape, 1944). Bár még ekkor javában folyt a háború, a Senki sem menekülhet már a háború után játszódik Lengyelországban, ahol bíróság elé állítják a náci háborús bűnösöket. A tárgyalás közben flashback eleveníti meg egy náci tiszt karrierjét.

Első westernje, a Ramrod (1947) rendezését John Fordnak köszönhette, aki, mivel elfoglalt volt, maga helyett őt ajánlotta. A stúdió először tiltakozott, nem akartak western bízni európai rendezőre, aki szerintük nem ismeri sem a lovakat, sem a vadnyugatot. Ford azonban azzal érvelt, hogy ismeri az embereket, s a western rendezéshez ez a legfontosabb. A Ramrodot ma már a műfaj klasszikusaként tartják számon. Tóth Endre ezt követően még tíz westernt rendezett, az utolsó, A száműzött napja (Day of the Outlaw, 1959) komor látványvilágával és hangulatával megújította a műfajt, s előre mutatott az italowestern felé. A western mellett a film noir és a thriller műfajában is maradandót alkotott (Dark Waters, 1944; Pitfall, 1948; Crime Wave, 1954; Hidden Fear, 1957). 

Burl Ives és Robert Ryan A száműzött napja című filmben

Tóth Endrének, aki már itthon is újító volt mind témaválasztásában, mind a műfajok kipróbálásában, Amerikában, a legkeményebb Hollywood kontroll éveiben is sikerült tágítani a kereteket. Ez részben annak köszönhető, hogy kis költségvetésű B-filmeket bíztak rá, s ezek rendezése közben nagyobb önállóságot élvezett. Pitfall című filmjében (1946) például a házasságtörés és a válás témáját feszegeti. A Monkey on my back (1957) főszereplője morfinista. Ezek a témák tabunak számítottak akkoriban.

A Panoptikum (House of Wax, 1953), Kertész Mihály húsz évvel korábbi Mystery of the Wax Museum című filmjének remake-je, a horror műfaj klasszikusa. Tóth Endre, akire ekkor nyilvánvalóan már Hitchcock is hatott, a feszültségteremtésben messze felülmúlta Kertész Mihályt. A film hatását bizonyára az is fokozta, hogy 3D-s technikával készült. A háromdimenziós film problémája a televízió térhódítása idején, az ötvenes évek elején került előtérbe, azzal a céllal, hogy a film valami olyat nyújtson, amit a tévé képernyőjén nem láthat a néző, s ezzel visszahódítsa a közönséget a moziba. A House of Wax volt az első sikeres 3D-s produkció. Tóth Endre a film elkészítése előtt sokáig tanulmányozta a háromdimenziós mozgókép lehetőségeit. Azt szerette volna elérni, hogy a film vegye körül a publikumot. „Amikor esik, a néző azt gondolja, hogy rá esik, s úgy érezze, hogy az erdőben a fák körülötte vannak.” Csak arra törekedett, hogy a közönségnek „az legyen az érzése, hogy ott van, nemcsak nézi. Nemcsak benéz egy babaházba, hanem benne ül.” Mivel Tóth Endre egy baleset következtében csak fél szemével látott, mindent pontosan ki kellett számítania. Elolvasta a legfontosabb szemészeti szakkönyveket, konzultált a legtekintélyesebb szemészekkel, hogy megismerje a szem szerkezetét, mechanizmusát. Beszélt idegorvosokkal, hogy ki tudja számítani az agyra ható impulzusokat. Minden beállítást számításokra építve tervezett meg.

Phyllis Kirk a Panoptikum/House of Wax című filmben

1960-ban visszatért Európába, itteni munkái közül kiemelkedik az Angliában készült Piszkos játék (Play Dirty, 1969). Ezt a rendkívül keserű, háborúellenes filmet gyakran hasonlítják Lewis Milestone Nyugaton a helyzet változatlan című filmjéhez.

Piszkos játék – vetítés a Budapesti Klasszikus Film Maratonon

Tóth Endre, azaz André de Toth 1988-ban Budapestre látogatott, ekkor néhány óráig az Filmarchívum vendége volt. Az archívum filmtörténészei számára fantasztikus élmény volt találkozni és beszélgetni a Toprini nász és a Két lány az utcán fél évszázad alatt amerikaivá vált rendezőjével. Élő hollywoodi filmlegenda ült velünk szemben, pontosan olyan, amilyennek John Fordot, Howard Hawksot és a többi nagy rendezőóriást elképzeltük. Korát meghazudtolóan fiatalos volt, eleven tekintetű és magabiztos. A magyarral kicsit nehezen boldogult, mondataiba folyton angol kifejezések keveredtek, ennek ellenére rendkívül rutinos riportalanynak bizonyult. Kérdéseinkre adott válaszait színesen, dramatizálva adta elő, szinte eljátszotta. Mindent képekre, mozgásra fordított le, mindenről egy történet jutott az eszébe. A legelméletibb kérdésekre is anekdotával válaszolt, látszólag kikerülve a problémát, valójában életbölcsességének esszenciáját sűrítve válaszaiba. Visszatekintve élete fordulópontjaira, mindig a szerencse meghatározó szerepét hangsúlyozta:

„Azon múlik minden, hogy az ember a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen. Right time, right place. A szerencsés ember sokszor érzi, hogy annyi értékesebb, különb ember van nála, és milyen borzasztó, hogy azok nem voltak ott, amikor éppen ott kellett volna lenniük. Ezért a sikertelenség soha ne vegye el senkinek a kedvét, önbizalmát, nem tőlünk függ, nem tehetünk semmit.” (Tóth Endre André de Tothról. In: Filmkultúra, 1988/1. 63-69)