Szekfü András: Magyarországon tisztelnek és szeretnek – nem lenne ideje hazajönnöd?

Radványi Géza: Ha ez igaz, hogy szeretnek, akkor addig szeretnek, amíg jövök. Mert ha hazajöttem, akkor már nem szeretnek. Miért ne tartsuk meg ezt a szerelmet?

Sz. A.: Ha most otthon kezdenél dolgozni, veled is eggyel több lenne a rendező, és eggyel kevesebb a fóka…

R. G.: Még egy eszkimó van.

Sz. A.: De hát hazalátogatni, azt nyugodtan megtehetnéd.

R. G.: Volt szeretőkhöz visszamenni… tudod, eddig még mindig azt láttam, hogy az kisebb-nagyobb csalódás. Nem kell visszamenni, előre kell menni. Nekem Pest után nincs honvágyam, nekem Kassa után van honvágyam. Én Pesten sosem voltam otthon, voltaképpen. Nagyon rövid ideig voltam csak Pesten. Kassa a gyerekkorom volt, és van egy ilyen ködös emlék az egészről. És egyszer, ha megírom ezt, hogy Kassa, akkor lemegyek még pár napra. Ha megírom a sétát, a kassai sétát, akkor megyek, ha érettnek érzem magam ennek a pár napnak a leírására. Éspedig sine ira et studio. Hogy az ember világosan lássa, és nem befolyásolva az emlékektől, hogy a gyerekkorom…

Sz. A.: Kérlek, hogy bevezetőként mondj valamit a gyerekkorodról, a családról, a környezetről.

R. G.: A család is mulatságos volt, mert egy furcsa család volt. Egy bolondos városban egy bolondos család. Kassa nem egy komplexum nálam, hanem tudom azt, hogy így volt, és nem kell elképzelnem magamnak. A város rengeteget adott nekem az egész életemben. Kassán kedves őrültek laknak. A lakosságnak a zöme kedves őrültekből áll. Olyan dolgok történtek Kassán, amelyek sehol máshol, más vidéki városban nem történtek. Egyszer valaki azt mondta, hogy a kassaiak akkor voltak boldogok, amikor [1938-ban] a csehek kimentek, és a magyarok még nem jöttek be. És akkor volt nyolc óra, amikor a kassaiak egymás között csak kassaiak lehettek. Ez volt Kassának az egyetlen boldog pillanata, amikor a csehek kimentek, és a magyarok még nem jöttek be. Ezt meg tudom érteni, mert az nem véletlen, hogy a bátyám [Márai Sándor] csak Kassát írja.

Márai Sándor és testvérei, Géza, Kató, Gábor 1910-ben (forrás: Szamossy Ferenc/Petőfi Irodalmi Múzeum)

Én voltaképpen azért lettem filmes vagy filmíró – vagy ahogy nevezzük, mindegy, mindenesetre desperado foglalkozás –, mert normális ember nem megy el filmesnek, egy író nem lesz filmíró. Nem tudom elképzelni, hogy igazán nagy író filmíró legyen. Vagy igazán nagy zenész filmzenész legyen. Mert az zenész, mert az író, és az más. És aki meg nem tud elég jól írni, abból lesz a filmíró. Például én. Vagy aki nem elég jó filmíró, abból lesz a filmdramaturg. Aki nem elég jó filmdramaturgnak, az lesz filmkritikus, aki pedig arra sem jó, az lesz filmproducens. Az a legutolsó foka.

Szóval Kassa… Egyszer kezembe került egy könyv, egy francia írótól, aki nagyon fiatalon halt meg, Eugène Dabit, aki Oroszországba utazott, és átutaztában megállt valahol. És írt egy naplót, egy Journal intime-et, és elkezd írni egy városról. Mindössze két napig volt ott, és ír egy városról, egy olyan furcsa városról, amilyet ő még sose látott. Egy vadidegen ember. S leírja, hogy mit látott ebben a városban. Én figyelem, olvasom, és látom, hogy minden mondatnál közelebb kerülök Kassához. S az utolsó mondat ez, hogy ez a furcsa város Csehszlovákiában van, és az a neve, hogy: Košice. Szóval, ha ez föltűnt a Dabitnek, akkor nekem pláne föltűnt.

Főtéri hangulat 1906-ban Kassán (forrás: Magyar Földrajzi Múzeum/Fortepan)

Három dolog adott nekem nagyon sokat az életre: az egyik volt Kassa, a másik volt – az már kevésbé – az ostrom, a budapesti napok, és a harmadik dolog volt a gyerek. Rengeteg filmemnek az ötletét az adta, hogy van Kassa, volt ostrom, és van a gyerek. Nagyon sok filmben, majdnem a filmjeim zömében, ezt filmeztem meg, indirekt persze, áttételezve. A budapesti napokból jött ki a Valahol Európában. A gyerek tényéből jött ki az Asszonyok név nélkül [Donne senza nome (1950)], aztán az a film, ami hozzám a legközelebb áll, a Monsieur Bard különös óhaja [L'étrange désir de Monsieur Bard (1954)], annak is a lényege az, hogy gyerek. Szóval mindig volt ez a gyerek-dolog, sose értettem meg ezt a csodát, hogy ez van, hogy beszél, és ítélkezik, és keres, és talál… Szóval a kassai fiatalság…

Sz. A.: Hány évet éltél ott?

R. G.: Kassán éltem 18 éves koromig. Én sose jártam iskolába. Zugiskolába jártam. Akkor volt ez a furcsa magyar beállítottság, hogy a gyerek ne járjon szlovák iskolába. A magyarok tartották a vonalat, öt diák voltunk, és tizenegy tanár. Premontrei papok tanítottak bennünket. Tizenegy tanár, öt diák. És mi titokban, a sekrestyén át jártunk be. Nem nagyon látszik meg rajtam, hogy papok neveltek, kicsit más az eredmény… De a gimnáziumot titokban jártam végig, a sekrestyén keresztül. És aztán Magyarországra mentünk vizsgázni, vagy voltak ezek a kiszálló vizsgabizottságok, amelyek titokban jöttek, és vizsgáztattak bennünket Kassán, ilyen magánzanulókat. De ha Kassáról kezdek beszélni, akkor nem fogok filmről beszélni!

Sz. A.: Akkor folytassuk ott, hogy tizennyolc éves korodban…

R. G.: Tizennyolc éves koromban elmentem Kassáról.

München, 1972. május 8.

Kassa látképe, 1906 (forrás: Magyar Földrajzi Múzeum/Fortepan)