Talán nem más a titok, mint profizmus, őszinteség és humorérzék elragadó egyensúlya. A fotók nehezen adják vissza személyisége erejét: nyolcvanéves, törékeny, mégsem kelti idős hölgy benyomását. Önazonossága miatt az ő rovására lehet viccelni, csak nem érdemes. A sajtókonferencia minimálcsúszását magyarázó alkalmazott ugyanis „A sminkszobát a legnehezebb elhagyni” bonmot-val aratott kérészéletű sikert. A hallgatóságot azonban nem az arcfrissítés módozatai ejtették rabul, nem is a színésznő felkészültsége. Hanem az, hogy ma is megmagyarázhatatlan erő, tanulhatatlan intelligencia árad belőle, mint alakításai legtöbbjéből. Nőalakjai akkor is két lábbal állnak a földön, ha egy vágyálmot testesítenek meg (Fellini: 8 és 1/2), és akkor is éteriek, ha a legföldhözragadtabb szegénységben élő parasztasszonyt jelenít meg (Squitieri: A vasprefektus). A szépségéhez való viszonya példaértékű: tudja, hogy mennyit ér, vigyáz rá, de nem dimenzionálja túl a jelentőségét. A stílustalan vicceskedés lepattan róla.

Claudia Cardinale a budapesti sajtótájékoztatón (fotó: Déri Miklós)

A hatalmas érdeklődéssel övezett sajtótájékoztatót a színésznő rövid bevezetővel indította: örömmel nyugtázta, hogy a fesztiválon levetítik Omar Shariffal forgatott első filmjét (Goha), amelyben még Claude Cardinalként szerepelt a főcímben. Filmjeinek száma bőven száz fölött van, de saját bevallása szerint A párducot és a Volt egyszer egy Vadnyugatot szereti a legjobban, s mindig örül, ha megemlékezhet rendezőikről. Luchino Viscontival négy filmet is készítettek, Leonénak pedig színészként praktikus okok miatt is imádta a zenéjét: a jelenetek előtt meghallgatták, ami segítette a munkájukat.

Neki mindkét nagymester munkamódszere megfelelt, noha képzelni sem lehetne különbözőbbeket. Leone többnyire az adott helyzetre hagyatkozva biztatta a színészeket az improvizálásra, gyakran a forgatókönyvet sem tartotta magánál. Visconti ezzel szemben minden részletet aprólékosan előre megtervezett. Cardinale művészi alázatát az olyan részletekben is tetten érhetjük, hogy elfogadta azt is, hogy amikor párhuzamosan dolgozott a 8 és 1/2-en és A párducon, akkor hetente átfestették a haját.

A leghelyesebb dicséretet a Rózsaszín párduc idején kapta partnerétől, David Niventől, aki így kiáltott fel, amikor megismerte: „Claudia, a spagetti után maga Olaszország legnagyobb találmánya!” Felliniről csak szuperlativuszokban szólt. Vele is nagyon jó barátságban voltak, melynek alapját feltehetően az képezte, hogy a Mester valódi színészként tekintett rá. Ő volt az első rendezője, aki nem szinkronizáltatta mély hangját, amely akkoriban kevéssé számított nőiesnek.

Cardinale a szokványos kérdésekre adott elegáns válaszok nagyasszonya is: a „Hogyan érte el, hogy egész élete során sztár maradjon?”-ra ironikusan azt felelte: „Nem is értem a kérdést…” (Szünet, a közönség természetesen nevetéssel honorálta a finom minősítést.) Majd így folytatta: „80 éves vagyok, még mindig folyamatosan dolgozom.” A filmszerepeknek köszönhetően nagyon sok életet élt, s ez segített neki. Csak egyetérthetünk vele abban, hogy a leghasznosabb az volna, ha mindenki hasonlóan több életet élne. Hogy a humor mennyiféle módon használható, milyen kínos helyzeteket képes oldani, arra talán az a legjobb példa, amit egy személyeskedő kérdésre válaszolt. A tavalyi, 70. Cannes-i fesztivál plakátján állítólag retusálták a fiatalkori fotóját:

„Dehogyis retusáltak, tényleg olyan vékony voltam!” – kiáltott fel, olyan hangsúllyal, hogy ki-ki értsen, amit akar. A Cardinalét tolmácsként segítő lánya hozzátette: az édesanyja akkora megtiszteltetésnek vette, hogy vele reklámozták a fesztivált, hogy már akkor sem foglalkozott az eseményt övező vitákkal. Majd Cardinale elmesélte, hogy A párduc forgatásán olyan szűk fűzőt kellett viselnie, hogy véresre marta a derekát. Visconti a forgatás végén vette csak észre, s bűntudatosan tudakolta, miért nem szólt. „De hát nem kérdezted!” – válaszolta neki. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az olasz mester élete végéig a tisztelője maradt. Viscontival közel laktak egymáshoz, sok időt töltöttek együtt, a férfi Cartier ékszereket küldött neki, s vele utazott Londonba Marlene Dietrich utolsó koncertjére is.

Az elmaradhatatlan, színésztársaihoz fűződő kapcsolatait firtató kérdésekre a szokásosakat válaszolta: négy filmben játszott Marcello Mastroiannival, Jean-Paul Belmondóval és Alain Delonnal is. Aztán anekdotákra váltott, felelevenítette, hogy Delon mennyire féltékeny volt, amikor a híres táncjelenetet forgatták Burt Lancasterrel A párduc-ban. Belmondóval „rengeteg mindent csináltak együtt” (itt ismét hatáskeltő szünet, persze nevetés) – aztán leütötte a labdát: azokat a dolgokat főleg Belmondo csinálta, melyek során bizony kár is esett a szálloda berendezésében, s Cardinalét kérte meg, hogy kedvesen mosolyogjon az igazgatóra…

Több kép a budapesti látogatásról (fotó: Déri Miklós)

Nem sétált bele más csapdákba sem. Az UNESCO jószolgálati nagykövete, az Amnesty Internationalnak is dolgozik. A nők érdekei mellett a férfiak, köztük a homoszexuálisok jogait is képviseli. Amikor arról faggatták, mi a véleménye arról, hogy Brigitte Bardot károsnak minősítette a #metoo-mozgalmat, hamar rövidre zárt. Az első filmben, amit gyerekként Tunéziában látott, Bardot szerepelt, örökre bevésődött az alakítása számára. BB-vel nagyon jó a viszonyuk, dolgoztak is együtt, nem tartja dolgának a francia filmcsillag véleményét minősíteni. Ő másképp gondolja, de hát BB-t és CC-t mindig is megpróbálták egymás ellen fordítani, nincs ez másképp most sem. Utánozhatatlan hangsúllyal tette hozzá: „BB megváltozott egy férfi miatt, de ebbe nem akarok belemenni.”

A szabadtéri vetítésen (fotó: Déri Miklós)

A módszer tanulható, de utánozhatatlan – pontosan tudja ezt a közönség is, akik lelkesen üdvözölték a Szent István téren Claudia Cardinalét az éppen 50 éve készült Volt egyszer egy Vadnyugat szabadtéri vetítésén.