A Collegium Hungaricum részéről az a megtisztelő felkérés ért, hogy néhány percben vezessem be Önöket Mészáros Márta világába. Ebbe az időbe az életmű tételes méltatása nem fér bele, ezért engedjék meg, hogy 30 filmje és számtalan dokumentumfilmje közül pusztán néhány különös erejű képsort emeljek ki, érzékeltetve azt a kivételes helyet, amelyet Mészáros Márta elfoglal a magyar- és a világ filmművészetében.

Az első kép a tegnap vetített, 4K restaurált, Arany Medve díjas Örökbefogadásból való. Az intézeti lány, akinek a megözvegyült, magányos munkásasszony megengedte, hogy kedvesével nála találkozzon, hirtelen úgy tesz, mintha belső zokogás rázná sorsa megoldatlansága miatt. Kata odalép hozzá, megöleli a vállát, miközben csak az ő arcát látjuk, aztán a lány megfordul és lassan felnéz – mosolyogva, majd nevetve. Kata, aki hirtelen kibontakozott anyai érzéseiben megcsúfolva érzi magát, felpofozza. A lány nagyot sóhajt, és lassan eltaszítja magától a másik nőt, akire ráigazít a kamera. Ő csak áll, rezzenéstelen, nagy szemekkel. – Mi van veled? – kérdezi a lány. – Semmi. – Feleli az asszony. Megfordul és az esztergapadhoz lép. A jelenet az arcok lélekbe világító ábrázolásával érzékelteti a nők közti hatalmas érzelmi hullámzást, és azt a pillanatot, mikor Katában tudatosul: a pofont tulajdonképpen magának adta. Ezen a ponton fogalmazódik meg benne a döntés: változtatnia kell életén. Noha a lány már nem marad nála, elkíséri őt az intézetbe, és kiharcolja ott és a még kiskorú lány lelketlen családjánál, hogy engedjék ahhoz a fiúhoz férjhez menni, akit szeret.

A második a Cannes-ban 1977-ben FIPRESCI-díjat nyert Kilenc hónap jelenetsora. Egy veszekedést követően a film hősnője, Juli szobájába beront a szerelme, nekiesik és magáévá teszi. Juli egy darabig ellenáll, majd enged. A következő képekben a férfi eszik ugyanott. Juli az ágyból, tépett hálóingében odaszól: Úgy használsz, mint egy állatot. Gyere ide! – Majd az asztalhoz lép, ételt hoz, és gyengéden etetni, szeretgetni kezdik egymást. Mikor viszont végleg rádöbben, hogy a férfi nem tiszteli az integritását, elhagyja és egyedül szüli meg a gyermekét. Ez volt az első film, amelyben a születés, az élet legnagyobb pillanata a maga dokumentáris valóságában megjelenhetett.

E szikár, puritán filmekkel Mészáros máshogy beszélt, mint a magyar újhullám és modernizmus úttörői – Jancsó Miklós, Szabó István, Gaál István, Sára Sándor vagy akár Fábri Zoltán. A női lélek, a női kapcsolatok szemszögéből látott rá a magyar valóságra, annak feltérképezetlen területeire. Első játékfilmjét tíz év dokumentumfilmezés után, 1968-ban készítette. Az ő filmjeiben láthatunk először olyan öntudatos magyar nőket, akikben felébred az integritás igénye és az a törekvés, hogy változtassanak sorsukon, kiszolgáltatottságukon. Mészáros mindig is nagyon fogékony volt a traumákra, az emberek kiszolgáltatottságára, hiszen ez volt a saját sorsa is: mikor 10 évesen szobrász apja Kirgíziában, a háború kitörésekor áldozatul esett a sztálini tisztogatásoknak, s két év múlva anyja is meghalt, évekig kellett küzdenie az éhséggel, félelemmel, árvasággal, hányattatásokkal. Filmjeit az különböztette meg az ő pályájával párhuzamosan, a Balázs Béla Stúdióban kialakuló „Budapesti iskola” alkotásaitól, hogy ő nem a társadalmi háttérre koncentrált, hanem csak annyira mutatta meg a mikroklímát, amennyire az lélektanilag fontos volt. E filmek nagyon erősen szerzői alkotások, amelyeket eleve a kiválasztott színészeire írt. Az Örökbefogadás hősnője Berek Kati, A Kilenc hónap főszereplője, Monori Lili vagy a Naplókat alakító Czinkóczi Zsuzsa mind olyan sugárzó karakter, akikről tudta Mészáros, hogy létezésük, s nem szerepük lesz a filmben, mert alkatilag is közösségük van a szereppel.

Az emberi kapcsolatok leplezetlen, érzékeny és végtelen mélységű ábrázolása, mely Mészáros „kvázirealista” és a koprodukciós korszakának a 11 filmjét jellemezte, különös csúcspontot eredményezett, mikor kombinálódott a történelmi aspektussal: 1980-ban, 17 évvel az első forgatókönyv-verzió után Mészáros belekezdhetett személyes történetébe, a Napló-sorozatba. A dogmatikus, gyermektelen nevelőanya és a meggyilkolt apára emlékeztető, meg nem alkuvó nagybácsi között őrlődik a Szovjetunióból a háború után hazaérkező kamaszlány (a rendezőnő alteregója). A Napló gyermekeimnek e lélektani, érzelmi háromszög fénytörésében ábrázolja a korszakot, ahogy a sztálinizmus a legkisebb magánéleti motívumot is átszövi.

A harmadik erős kép, amelyet ebből a filmből őrzök, arról szól, hogy a börtönigazgató nevelőanya, aki örökbe akarja fogadni a lányt, egy olyan adatlapot akar vele aláíratni, amely apja eltűnéséről szól. A lány, aki átélte, hogy apját letartóztatták, nem hajlandó még parancsra sem aláírni, hanem megtagadja ezt a nevelőanya által „történelemnek” nevezett a hazugságot. – Csak sajnállak, Magda – mondja, és otthagyja az asszonyt. A Cannes-ban, 1984-ben a zsűri külön nagydíját nyert film, és a további három rész, nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy azt jelenítse meg, milyen lélektani, politikai manőverekkel tudta „exportálni” 1947 után a Szovjetunió a sztálinizmus hatalmi modelljét a kelet-európai országokba. Andrzej Wajda Márványember vagy Gábor Pál Angi Vera című filmjéhez hasonlóan olyan éleslátással és mélységgel teszi ezt, hogy a jövő nemzedékek e filmek nyomán élhetik át valójában, mit is jelentett az emberi psziché szintjén a sztálinizmus, hogyan is zajlott az 1956-os forradalom.

Ebben az évben 10 Mészáros Márta-film kerül restaurálásra a Magyar Nemzeti Filmalap filmfelújítási programjának keretében.