„Mari... Marikám, hát hogy élünk egymás nélkül... Én nem tudok nélküled csak meghalni...” – Senki sem tudott ilyen halkan, szemérmesen szerelmet vallani – mondta Vámos László Soós Imre Törőcsik Marinak a Körhintában rebegett két mondatáról, a magyar filmtörténet talán kevésbé látványos, de mégis egyik legszebb szerelmi jelenetében. Ha valaki csak ezt a két mondatot hallotta, amelyben ott van minden visszafojtott érzelme, a létezés értelmetlensége, az emberi kapcsolatok aszimmetriája, a szegénység nemzedékeken át öröklött kisemmizettsége, fájdalma... – nem tudja elfelejteni.

Soós Imre mindössze 27 évet élt: 8 év színészet, 15 filmszerep után 1957. június 20-án, tisztázatlan körülmények között mondott búcsút az életnek. Mint fékezhetetlen, meg nem értett, önsorsrontó zseni él a nemzet emlékezetében. Ehhez hozzájárult, hogy miközben egy csapásra mezítlábas parasztfiúból az ország első filmsztárja lett, a proletárdiktatúra, amely felemelte, „reklámparasztot” csinált belőle, „tanulásra, önkritikára képtelen, kivagyi” fenegyereknek tartotta. Noha Soós indulása népmesébe illett, mint legnépszerűbb figurájáé, a Ludas Matyié, élete drámaibb volt, mint szerepei.

Ludas Matyi (forrás: NFI)

A balmazújvárosi nyolcgyerekes zsellércsalád sarja nyájat őrizve a legelőn botokból és takarókból épít színházat magának, ahol egyetlen moziélményét adja elő. A gyerekek körégyűlve bámulják. 1947-ben egy tanyát járó filmstáb biztatja, próbáljon felvételizni a Horváth Árpád színészkollégiumba. A fővárosba szabadult tanyasi gyerek eltéved a fővárosban, bedagad a lába csizmába, s a Nádasdy Kálmán vezette bizottság előtt mezítláb szavalja a Szülőföldement.

Nádasdy, Bajor Gizi, Somlay Artúr, Gobbi Hilda és Gellért Endre mellett olyan tanároktól tanulhatott, mint Hegedüs Géza, Devecseri Gábor. Osztályukból nőtt föl az első nagy Fényes Szelek nemzedék (Szirtes Ádám, Horváth Teri, Psota Irén, Váradi Hédi, Szénási Ernő, Buss Gyula). Már elsőévesként filmez – harmatos frissességgel mondja a lakodalmi rigmust a Talpalatnyi földben. Az igazi áttörést a korszak leglátványosabb filmje, a Ludas Matyi jelentette. Mint Nádasdy fölfedezettje, ő lehetett az első színesfilm, egy „szocialista tündérmese” ikonikus figurája. A próbafelvételeken elemibb erővel élte meg az igazságáért küzdő, furfangos fiút, mint a Valahol Európában főszerepét is maga mögött tudó Gábor Miklós

Mi volt ebben a Tell Vilmossá nőtt figurában, akit alakított? A tiszta emberek méltósága, természetes humora, utánozhatatlan, naiv báj, mögötte a nép egyszerű gyermekének feneketlen gyűlölete. Fékezhetetlen orgánummal kiáltotta: „Hogy az az ménköves istennyila csapná agyon, ahány dologtalan zsivány úr van a világon!” Olyan ösztönösség, stílusérzék volt benne, amit nem lehet pusztán intellektuálisan, elemezve elsajátítani: emlékezetes, ahogy orrát, száját elhúzva, huncutmód csücsörít a vásárba vonuló nagy menet láttán... Ezért a filmért a keleti blokk legjelentősebb fesztiválján, Karlovy Varyban a legjobb színészként ünnepelték, alig húszévesen.

Törőcsik Mari és Soós Imre a Körhinta ősbemutatóján az Uránia moziban (MTI Fotó: Farkas Tamás)

A fordulat évét szimbolizáló, nagy igényességgel megrendezett Nádasdy-film után elkezdődött a kálváriája. Ugyan folyamatosan ünnepelték, maga Révai József kultuszminiszter ír neki levelet 1950 márciusában, megköszönve a magyar kultúra ápolását, egyik filmtől a másikig adták, Soós már nem sokáig tud hinni a népi demokrácia igazságában. Már 1952-ben ő lesz a „tehetséges tévelygő” szimbóluma egy egész ország előtt. A sematikus hatalom egyik legfontosabb aktuálpolitikai manővere volt, hogy megtalálja az élmunkás, az élsportoló, az értelmiségi jellemhibáját, amelyet az önkritikával élve, a közösség segítségével kijavít. Az államhatalom képviselői úgy látták, „rendkívüli tehetség, akit a korai siker tönkretett. Munkájához való viszonya nem olyan áldozatos és szerény, mint kellene. Ezért néhány szerepén, amelyre lelkiismeretesen készül, elhanyagolja a kötelességeit, nem képzi magát ideológiailag, nem végez mozgalmi munkát, nem jár el a tanácsba, amelynek tagja, iszik, mértéktelenül dohányzik.” Soós minden erejével művelődött, tanult, azon küzdött, hogy ne skatulyázzák be parasztnak. De a korszak termelési filmjeiben csak sematikus szerepeket kapott. (A korra jellemző epizód, hogy Soós még magát Rákosit is kénytelen volt eljátszani A harag napja (1952) című filmben, amit a film leforgatása után találtak ki, hogy a bölcs vezér fiatalkorát megidézzék, s amit aztán Rákosi eltávolításakor kivágtak a filmből.)

A főiskola elvégzése után, 1952-ben Soóst Debrecenbe, Szirtes Ádámot Miskolcra száműzik, hadd „nevelődjenek”, mert nem rejtették véka alá a véleményüket az ország vezetését illetően. A debreceni Csokonai Színháznál Vámos László fedezte fel Soós shakespeare-i, tragikus vénáját. Itt játszik a Sok hűhó semmiértben, az Ármány és szerelemben és Rómeót a Rómeó és Júliában, amit Vámos karrierjének csúcsaként emleget.

Miközben itt mint a legnagyobb színészt ünneplik, ő egy-egy Rómeó-előadás után 30 kilométert gyalogol éhező családjához Balmazújvárosba, hóna alatt két kenyérrel, mert nemhogy autót és villát nem kapott, mint amivel irigyei vádolják, hanem még egy albérletet sem. Közben pendlizik Budapestre, hogy jó élmunkásokat játsszon (Állami áruház, Ifjú szívvel, Kiskrajcár). Az egyetlen üdítő kivétel ezek alól Makk Károly örökzöld remekműve, a Liliomfi, amely minden korabeli munkáskoreográfiának fittyet hányva a szerelemről, az igazi jókedvről és az életörömről szólt. Soós lángoló szerelemmel szeret egy pruszlikos barna lányt: Ruttkai Évát. Még a kútba is beugrana Erzsikéért. Hosszú csókjuk alatt még a lány ujja is megégett.

Ruttkai Éva és Soós Imre a Liliomfiban (forrás: NFI)

Fábri Zoltán Körhintájának próbafelvételén találkozik Törőcsik Marival, aki így vallott róla: „Még az igazán jó színészek is csak tehetségesek a pálya kezdetén, naggyá saját életük, tapasztalataik tették őket. Egyetlen csodálatos kivételt ismertem, Soós Imrét, aki azonnal, az első pillanatban tudott mindent.” A Körhintában kisfiús volt, lírai, őszinte, az apa és a félelmetes gazdag kérő (Szirtes Ádám) felé a megalázottak méltósága, fájdalma áradt belőle, mégis drámai erőt, bátorságot, konokságot sugárzott. Abban a tekintetben, ahogy Patakira néz, mikor kézenfogva kivezeti a lányt apja házából, mindez egyszerre benne van. A Körhinta után, amely zajos sikert aratott Cannes-ban, annak ellenére, hogy nem kapott díjat; a magyar Gérard Philipe-ként emlegették, de hasonlították a hozzá hasonló sorsú James Deanhez, Cybulskihoz is.

1956-ban fölkerül a Madáchba. Horvai, aki az Éjjeli menedékhelyben rendezte, így jellemezte Soós Aljosáját: „Fetrengett a földön harmonikájával és borzongató démonisággal vallott a rendetlenségről, megsemmisülésről. Olyan világot nyitott meg, amely nem látszódott, nem ismertünk belőle.”