Először a számukra legköltőibb magyar filmről kérdeztük őket. Már ekkor kiderült, hogy mi lehet többeknek a közös pont, illetve néhányan a költészet fogalmát is körülírták.

Tóth Krisztina elárulta, hogy általában idegenkedik a legek megnevezésétől, mert „nehéz őszintének, főleg nehéz pontosnak lenni”. Ha mégis ki kellene emelnie egyetlen filmet, Dömölky János Amerikai cigaretta című művére szavazna: „Csodálatos Gobbi Hilda és Makláry Zoltán alakítása. Legkedvesebb számomra az a rész, amikor az öreg utcaseprő meghal. Amikor arról beszélnek, hogy nem volt senkije, a másik, öreg utcaseprő asszony tiltakozik, hogy dehogynem. Lesz majd koszorú is, meg minden – bizonygatja Gobbi Hilda felejthetetlen arccal. Olyan érzékeny, szinte giccshatáron mozgó, ravaszul egyszerű, lenyűgöző képsor, hogy minden alkalommal elérzékenyülök tőle” – árulta el a költőnő. „Sokat tud ez a film a szegénységről, a szerelemről, az álmokról” – tette hozzá.

Ketten is rövid, kísérleti etűdöket elmlítenek: a Pályamunkásokat nevezi meg Pion István, akinek egyetemi tanulmányai során mutatta meg Gaál István filmjét Dér András a Pázmányon. „Előttem van a kép, ahogy a nagyon sok csákánnyal felszerelkezett ember építi a vasutat, ez ugrik be mindig, amikor a költészetről van szó.” És hogy mi teszi poétikussá? „Olyan rövidfilm, amiben nincs emberi beszéd, és mégis érted, hogy miről szól, az építkezés zajai olyan jól működnek együtt a képekkel, hogy nem kell hozzá történetet mesélni emberi szóval. A költészet sem hétköznapi nyelv, és mégis érthető vagy legalábbis érezhető. Ezt az érezhetőséget érzem szép költői párhuzamnak.”

Simon Márton számára a válasz „egyértelműen Huszárik Zoltán Elégiája”, bár attól tart, hogy sokan mások is ezt fogják mondani. „Illetve nekem a késői Jancsó is csupa kesernyés, szomorúan vicces költészet, mivel a költészet is ilyesmi: néha abszurd, trágár, öncélú, kilátástalan” – mondja Simon, majd hozzáteszi: „persze, csak ha jó.” 

Závada Péter is több címmel válaszol, az Elégiával és a Werckmeister harmóniákkal kezdi, majd új magyar filmekkel folytatja: „rám az utóbbi időben Horvát Lili Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmje is erősen hatott álomszerű, film noir-os hangulatával. Valamint volt szerencsém sajtóvetítésen látni Nagy Dénes Természetes fényét, amit a rendkívül szuggesztív képek, és a helyenként a Saul-fiát idéző, mégsem epigonszerű, érzékeny operatőri munka tettek emlékezetessé.”

„Azok a női arcok, a sok hajnal. A hullát furikázó lidérces szánkó” – a költő-filmrendező Szőcs Petra a Szindbádot tartja a legköltőibbnek, egyszer ki is írta a megszólalások nagy részét egy füzetbe. Nemes Z. Márió szerint is alapvető Huszárik Zoltán munkássága, ő azonban ezúttal egy friss élményt emelne ki, ami nagy hatással volt rá, és még foglalkoztatja: „Most volt szerencsém újranézni Bódy Gábor Psychéjének DVD-kiadását. Nagyon elkapott újra, és nehezen szabadulok a hatása alól, mindenképp azt mondanám, hogy ha nem a legköltőibb, de biztosan azok közé tartozik, amik a legnagyobbat tudtak mutatni ebből a szempontból a magyar filmtörténetben.” Hozzáteszi, hogy azért is volt most revelatív élmény, mert legutóbb egyetemista korában nézte végig, akkor még videón, és „az egész Bódy-poétikához ezek a mediális vetületek is hozzátartoznak.” A Psychét Szőcs Petra is a legköltőibbek közt tartja számon, különösen a pszichedelikus gépeket és a stáblista előtt évszakokon át mutatott talajt.

Sirokai Mátyásnak az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb magyar filmje, a Bibliothéque Pascal jut eszébe, és emlékezteti magát, hogy újra kellene néznie. Kortárs alkotásként hozzáteszi Tóth Krisztina is Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjét és Miklauzic Bence Parkolóját, „ami egy görög dráma, és közben fátyolkönnyed, gyakorlatilag a semmiből építkezik.” Nemes Z. Márió pedig napjainkban is az olyan experimentális, underground alkotókat szereti, mint a Buharovok és Lichter Péter.

*

Ha a jelenetek szintjét nézzük, Szőcs Petra számára „az egyik leginspirálóbb a Szindbádból az a jelenetnek nem nevezhető villanás”, amikor Szindbád azt mondja, hogy „fagyöngy lettem”, amiből Szőcs egy verset is írt. Másik kedvence Xantus János És így s eképp tovább című kisjátékfilmjének nyitójelenete: „ez a film egy hosszúvers, bármelyik jelenetét mondhatnám. Még nem tudom, hogyan fog inspirálni, egyik filmembe szeretnék majd egy szinkron-jeltolmácsot.”

Sirokai Mátyást harmadik kötete, A káprázatbeliekhez írása során ihlette meg „a Werckmeister harmóniák kozmikus kocsmajelenete.” Závada Péterre is ez volt nagy hatással: „a naprendszer-tánc a kocsmában, valamint később a bálna körbejárása is maradandó filmélmények”, mondja, hozzátéve, hogy „a verseimben egyébként gyakran jelennek meg lassított vagy állóképszerű benyomások, ezekre biztosan nagy hatással vannak a számomra meghatározó filmek.” Simon Mártonnak is eszébe jutott ez az ikonikus nyitány, hiszen „Tarr Béla amúgy is csoda, bár ezt már szó szerint az egész világ tudja” – de a kedvence mégis „Enyedi Ildikó Simon mágusából a kávézós beszélgetés, amikor Andorai Péter anélkül válaszolgat a francia kérdésekre látszólag franciául (oui-val és nonnal), hogy egy szót is értene belőlük. Csodásan van megírva és megcsinálva is. Inspirálni csupa olyan értelemben inspirál, ami szerintem első látásra is egyértelmű.”

Pion István számára a Körhinta ikonikus körhinta-jelenete különleges: „Ugyanolyan körhintán ültem gyerekkoromban, és ezt az emlékképet ugyanabban a szögben látom. Valahogy a kettő összenőtt.” Tóth Krisztina pedig Bereményi Géza Eldorádójából az a jelenetet nevezi meg, „amikor énekelnek a színpadon, és hirtelen eldördül a lövés. Annak a drámája. Na, olyat kell versben is teremteni, olyan hirtelen csöndet.”

Nemes Z. Márió számára a Psychéből kifejezetten emlékezetes volt a film első részében, amikor „egybevágják a stilizált, lassított, erotikus, képileg szétcincált jelenetet egy háborús jelenettel. Éjszaka a huszárok jönnek-mennek, robbanások… Már önmagában is ez egy furán esztétizált jelenet, és erre rávetül párhuzamosan az erotikus jelenet. Ez az ambivalens hatás „több szempontból elgondolkodtató, a háború, erőszak esztétizálása kapcsán.” Kortárs vizekre evezve nagyon szereti a Taxidermia önpreparációs jelenetét a film végén, amit úgy állítana párhuzamba Bódy alkotásával, hogy így lehet „szubverzív, tematikusan viszolyogtató jeleneteket megdöbbentően stilizált módon esztétizálni.” Művészileg minden médiumban érdekli ez a kérdés, hiszen „nagyon horrorisztikus, de gyönyörűen van megcsinálva”, mondja, majd visszakanyarodik Huszárikhoz: „mint a Szindbádban a különböző evési jelenetek ábrázolatai, sokszor fura, absztrakt, mikroszkopikus képekkel keverve, de az egész egy megfoghatatlan éteriséget is hordoz. Miközben őrület, ami történik.”

Pion István: „Már olyan kultúrába nőttem bele, amiben ez természetes, és a mindennapok része: a Tévémaci és a Schindler listájának piros ruhás kislánya is meghatározza a hétköznapjainkat, szóval a film megkerülhetetlen.” Závada Péter „a harmadik helyen, rögtön a vers és a színház után” helyezné el a filmet.

Tóth Krisztina is erősen vizuális íróként hivatkozik magára, akit évekig kísértenek képkockák. „A verseim is gyakran indulnak ki a látványból, a talált képből”, mondja. Simon Márton így fogalmaz: „a szövegekről való gondolkodásomban viszont kiemelt, központi helyen áll a vizualitás, a fotó-film-képzőművészetek hármasa”, sőt, számára bizonyos értelemben fontosabb, mint a lírai hagyomány, „mert szabadabb, intuitívabb, mindig inspiráló, transzparens rejtély. Megőrülnék képek, filmek nélkül.”

Nemes Z. Márió három különböző szempontból fejti ki a kérdést. Számára alapvetőek voltak a verseiben is, már az elejétől fogva „a reminiszcenciák, utalások filmművészetre.” Ez a mai napig nem változott, így az új kötetében, a Barokk feminában is sok ilyen van: „A John Malkovich menettől kezdve a Star Warsig sok ilyen típusú utalás van”, mondja. „Ha az volt a kérdés, hogy költőként milyen anyagból dolgozom, milyen kultúrát tematizálok, a film szinte egyenrangú volt a költészeti hagyománnyal.” Másrészt amikor elkezdett kritikai szövegeket is írni a szépirodalmon túl, számára az első lépés az volt, hogy filmkritikákat írjon. Költészet-kritika helyett magyar filmekről és horrorfilmekről, mondván „mindig érdekeltek az underground dolgok.” A mai napig publikál is a Filmvilágban, illetve a közelmúltban jelent meg a Prizma filmművészeti folyóirat Kino Latino című kötete, amiben Guillermo Del Toróról írt.

Végül Bódy Gábor és Xantus János filmjei kapcsán fölemlegeti, hogy az új érzékenység alkotóinál a film még „tudott egy olyan médiumként működni, ami akár szociológiai értelemben is fel tudja mutatni ezeknek a közegeknek a hálózatos együttgondolkodását és egymásra hatását.” Például a Psyché Nemes szerint „nem csak a poétikájából adódóan összművészet, hanem azért is, mert egy egész szcénát felmutat, ahol a szereplők szintjén ott van Hajas Tibortól Erdély Miklóson át Pilinszky Jánosig mindenki.” Úgy érzi, az utóbbi harmincvalahány évben eléggé eltűnt az ilyen típusú kapcsolatrendszer. „Hol vannak ezek az őrült srácok kamerával, akik futkosnak, és felgombolyítják a művészeti szcénát? És létrejöhetnének együttműködések, de azt látom, hogy ez a jelenlegi intézményi struktúrákban csak kivételesen működik.” Nem véletlen, teszi hozzá, hogy akivel együtt tudott működni a Barokk femina filmváltozatán, az Lichter Péter, aki a kísérleti filmes világból jött.

Sirokai Mátyás zárókérdésünkre visszatérve egy újabb, filozófiai kérdéssel válaszol: „ha igaz, hogy a valóságot is csak hallucináljuk, akkor ennek milyen rétege a film?” Szőcs Petra pedig egy szóban foglalta össze, hogy a költői hitvallásában hol helyezkedik el a film:
„Középen.”