A korábbiakhoz hasonlóan lenyűgöz, elvarázsol ez a minden ízében mesterien kidolgozott új opusz, csak tán még inkább érezzük, hogy a rengeteg ötlet, utalás miatt képtelenség befogadni egy megnézéssel. A lenyűgöző A fantasztikus Róka úr óta nem készített bábokat is használó stop motion animációs filmet, olyat pedig most először, amelyben ennyire hangsúlyosan venné górcsó alá a kommunikációt. Retró utópia lehetne a műfaja: Anderson a sajtótájékoztatón elmondta: a szándéka az volt, hogy úgy nézzen ki a film, mint ami a 60-as években készült, mondjuk Kuroszava forgatta volna, s a disztópia időpontja 2007 lenne.

Tökéletesen elkészített alkotás

Két számára fontos ötletet kombinált: olyan számkivetett kutyákról akart forgatni, amelyek szemét között élnek, ugyanakkor japán tematikájú alkotást szeretett volna készíteni. Tíz éve, amikor elkezdték kidolgozni a filmet, nem gondoltak arra, hogy aktualitásokkal színesítsék, ám a hosszú munkafolyamat közben azon kapták magukat, hogy szaporodnak a jelenre történő utalások. Technikailag a legtöbb problémát az jelentette, hogy nem tudták elég élethűre alakítani a kutyabábok mosolyát. Aprólékos munkával két és fél év alatt sikerült.

Hiába, ha zseni valaki, akkor is beleszüremkedik a valóság az alkotásába, ha nem akarja. A Grand Budapest Hotelhez hasonlóan a politikum meghúzódik a történet hátterében, ahogyan az általában az életben szokásos. A japán gigavárosban, Megasaki City-ben Kobayashi polgármester és csapata nemkívánatosnak nyilvánítja a különlegesen ragályos influenzával fertőzött kutyapopulációt. A hivatalos háziállat ettől kezdve a macska, a kutyákat pedig egy szemétlerakó szigetre száműzik. A polgármester fogadott fia, a 12 éves, némiképp a kis hercegre emlékeztető Atari kisrepülőre száll, hogy megkeresse kedves kutyáját, Spotsot, akit a polgármester demonstratívan elsőként szállított Trash Islandre. Az egocentrikus, korrupt polgármester inkább meggyilkoltatja az influenzát gyógyító szérumot kikísérletező tudóst, de nem módosít rendeletén. A fiúra és kutyabarátaira vár az a feladat, hogy bebizonyítsák, nem lehet bűnbakot faragni egy egész fajtából.

Ebben van segítségükre YO (Yoko Ono hangja), a professzorát gyászoló asszisztens. A többi szereplő hangját a jól bevált módszer szerint olyan nagy sztárok adják, mint Bryan Cranston, Edward Norton, Liev Schreiber, Greta Gerwig, Bill Murray, Jeff Goldblum, Bob Balaban, Scarlett Johansson. Apró bennfentes poén, hogy a negatív főhőst a film egyik producere, Kunichi Nomura alakítja, Courtney B. Vance pedig az eligazító inzertek mellé narrátorként is segítségére siet a nézőnek. Ez utóbbinak nincs könnyű dolga, mert a disztópia alapelve szerint az emberek és állatok csak saját nyelvükön tudnak, s önkéntes tolmácsok, vagy automata fordítóprogramok közvetítenek közöttük, így hát a film szövege többnyire japánul hangzik el. Alexandre Desplat-val, a film zeneszerzőjével különlegesen jól sikerült az együttműködés: dinamikus, erős hangkulissza szolgálja a mondanivalót.

Képtelen eleget tenni a kincstári optimizmus parancsának (forrás: a film Facebook-oldala)

Orosz-lengyel koprodukcióban készült Alexey German jr. Dovlatovja, s lenyűgöző tárgyi és atmoszférabeli pontossággal adja vissza Szergej Dovlatov (Milan Marić), Joszip Brodsky (Artur Beschastny) és művésztársaik 1971-ben zajló nyomasztó mindennapjait. A nálunk kevésbé ismert, fiatalon elhunyt író életének azt a szakaszát idézi meg, amikor Dovlatov és társai azért küzdöttek, hogy hazájukban is érvényesülhessenek művészként. Dovlatov maga üzemi újságoknak próbál dolgozni, de képtelen eleget tenni az elvárt kincstári optimizmus parancsának. A kopott homokszínt és szürkét vegyítő színvilág, a leningrádi köd, az éppen egy szippantásnyi levegőt engedélyező extrémen szűk képkivágások aprólékos pontossággal idézik föl az 1970-es évek nagyon szűk levegőjét. Tárgyi világában is a legkisebb részletig hűséges a megjelenített korhoz. German külön kiemelte Elena Okopnaya látványtervező nagyszerű munkáját; az övek, a hajcsatok, a ruhák, a nyúzott arcok, a lerobbant társbérletek újra elevenné váltak. Ez a pontosság minden negatívum dacára feltehetően azzal jár majd, hogy nosztalgiát fog ébreszteni azokban, akik abban az időszakban voltak fiatalok.

Nosztalgiát ébreszt azokban, akik ebben az időben voltak fiatalok (forrás: a film Facebook-oldala)

A rendező a sajtótájékoztatón kiemelte: ezeket a kiváló művészeket tönkretették a Szovjetunióban, ám ma már számos szobruk van a cenzúramentes Oroszországban. (Az új cenzúra a pénz, fűzte hozzá.) A film alighanem maga is hozzájárul majd, hogy piedesztálra kerüljenek azok az írók, festők. Pusztán egyetlen, nem is jelentéktelen mozzanat a „szobrok” szépítésére: Dovlatov a filmben hangsúlyosan sokszor utasítja vissza az italt, a kortárs visszaemlékezések tanúsága szerint azonban súlyos alkoholista volt, feltehetően a legkevésbé sem vonta ki magát a nagy szovjet vodkavedelésből. A film invenciózus operatőre, Łukasz Żal Birdman-szerű, követő, tolakodó, leleplező, bezáró, arcba tolt kameramunkája révén az elviselhetetlen klausztrofóbia még sokáig kísérti majd a nézőt.