A 2019. augusztus 29-én elhunyt Kossuth-díjas filmművész, a nemzet művésze, szakmája szerint operatőr volt, a valóságban azonban archaikus, reneszánsz személyiség, Zalán Vince kifejezésével élve: kinematográfus. Elsősorban azért, mert bárkivel, bármilyen funkcióban dolgozott, a film végső képén olyan erővel hagyta ott szerzőiségének nyomát, hogy az jóformán minden esetben egyfajta Gesamtkunstwerk jelleget adott anyagának, függetlenül attól, hogy a főcímeken operatőrként, forgatókönyvíróként, dramaturgként, vagy vágóként volt feltüntetve. Másodsorban azért, mert Tóth János esetében nemcsak az elkészült film, hanem az azt létrehozó technikai háttér, és maga a mozi, az ősmozi élménye – amit ő a reneszánsz camera obscura, laterna magica korába származtatott vissza – is legalább ilyen fontos.

1955: Pán József (középen), a Különös műtét című bábfilm rendezője, a kameránál Tóth János operatőr, elöl Szemes Marianne rendezőasszisztens (forrás: Fortepan)

A tolnai születésű kamaszfiú már kisdiák korában tükrökkel összegyűjtött fénynyalábokkal kísérletezett a szobák homályában. Tussal üvegdiákat készített, melyeket távcsövek szétszedett lencséin át vetített ki magának. Nyarakon, mint az uszálykormányos fia, a Dunáról, sokszor éjszaka is figyelhette a természet folyton változó színjátékait, s a tovarepülő tájban mindent, ami szín, forma, alakzat, mozgás, látvány, hangzás. Itt alakulhatott ki benne a létezés lényegére, annak mozgatóerőire vonatkozó belső élmény, amely meghatározta aztán a művészetére jellemző kulcsfogalmakat: idő, fény, mozgás, ritmus.

1965: Tóth János operatőr a kamera mögött Az orvos halála című film forgatásán (forrás: Fortepan)

Tóth Jánosról azt is el lehetett mondani, hogy a moziban született. Már 15 évesen bekérte magát az egyik tolnai moziba rollnizónak. 1945-49 között már mozigépész. Az ősfilmek, a korai avantgárd, a megszülető hangosfilm és a gépház bűvölete tér vissza a Studyval kezdődő és a Ragyogással befejeződő legszebb kísérleti filmjeiben, a videokorszak nyitányán, ahogy emléket állít a kinematográfiának: az objektívek, kamerák, bomló, meggyulladó filmszalagok, vetítőgépek nagyon erős reflexiójaként.

Tóth János (fotó: Markovics Ferenc)

Tóth Jánost elsősorban Makk Károly rendezésében készült nagyjátékfilmekből ismerte a szélesebb közönség, mint a Szerelem, a Macskajáték, vagy az Erkölcsös éjszaka, forgatott egy-egy filmet Fábri Zoltánnal, Zolnay Pállal, Máriássy Félixszel, célkitűzéseit azonban egész pályája folyamán elsősorban a Balázs Béla Stúdióban készített rövidfilmekben tudta megvalósítani. Egész pályáján kísérletező filmalkotó maradt. 

Egészen különleges, versjellegű munkája volt Novák Márkkal forgatott Csendélet című háromperces, általuk „filmplakátnak” nevezett, Pilinszky világát megidéző etűd (1962). Már ebben is nyomokban felismerhető az egyes szimbolikus, biblikus tartalmak sűrítésével, állóképek és mozgóképek összeszikráztatásával, a képek manipulálásával, trükközéssel az a stílus, amely a későbbiekben az ő egyedi kézjegyévé vált. Novák Márkkal készítette a magyar filmművészet egyik legizgalmasabb alkotását, a burleszket, modernizmust és a dokumentumot egyesítő Kedd című filmet, az alkoholizmus tudatmódosító hatásáról, amely stílusnak sajnálatosan nem lett folytatása. Az ózdi kohóban Bácskai Lauró Istvánnal forgatott Igézetben pedig már kép és zene (Eötvös Péter és a Sempsey vonósnégyes) különös Gesamkunst szinergiáját észlelhetjük az izzó láva fényjátékainak megfelelő hangrezgésekkel. Ezek a megoldások mára Huszárik Zoltánnal közösen jegyzett Elégia felé mutattak.

Elégia (fotó: MNF)

„Az igazi tiszta filmnek minden mozzanatában, minden kockájában esemény van. Ritmus van. Minden részletében képzőművészet van, díszlettervezés, festészet, iparművészet. A jelenségek kibontakozásaiban elvont dráma él. Vizuális zene, mozgásművészet, gesztus és tánc. Indíttatásaiban és összegződéseiben költészet, Dichtung” – fogalmazta meg ars poétikáját Tóth János Loósz Máriának.

Koltai Lajos, Tóth János, Törőcsik Mari, Makk Károly és Maár Gyula (fotó: Novák Emil)

A Huszárik Zoltánnal közösen tervezett Elégia és Capricco ennek szemléletnek a sűrített megvalósulásai. Az Elégiában a temperálható krómlemez tükröződésében fényképezett, flashekből álló képek a tényszerű elemek többszörös exponálásával, sűrített manipulálásával, szeriálisan ismételt vágásokkal a szabadság univerziális képeivé válnak. Az Oberhausenben nagydíjat nyert, különleges szépségű filmvers után készül a szimbolikusabb Capriccio, ahol Tóth János forgatókönyvíró és vágó is volt.

Macskajáték (fotó: Markovics Ferenc)

„A jelenség mögött a lényeget szeretném megkeresni. Ha direkt látásmóddal felfedezhető… Minden egyes kockát, minden beállítást önmagában is alaposan meg kell komponálni. Még fontosabb az egyes képeknek a film egészéhez való viszonya. Amikor két kép összeillesztésénél olyan asszociációs feszültség keletkezik, ami külön-külön egy-egy képben nincs benne, akkor ott jön létre az új minőség.” – Ezt a nem pusztán operatőrre jellemző látásmódot Tóth János még 1966-ban (!) közvetlenül az Elégia után mondja tollba Zsugán Istvánnak. Ebből az interjúból kiderült a következő is: „Huszárikkal együtt hónapok óta töpreng a Szindbád megoldásain. Közben most Makk Károly meghívta új filmjéhez: a Macskajátékot fotografálja.”

Szindbád (fotó: B. Müller Magda)

A Szindbád Huszárikkal való tervezése hét éven át zajlott, a Macskajátéké szintúgy (a film, 1974-ben készült el). A Szerelem első tervei 1963-ra nyúlnak vissza, tehát szintén hét évbe tellett a megvalósítása. Ha egymás mellé tesszük ezeket a filmeket, rögtön nyilvánvalóvá válik a közös nevező, akinek nem pusztán operatőri jelenléte nyomja rá e filmek szeriális, időtlenné váló szecessziós világára, mi több, zenei szerkezetére (gyorsmontázsaira, makróira is) a bélyegét: s ez Tóth János. Ez a közös nevező nem elsődlegesen operatőri, inkább rendezői, komplex alkotói funkció. Nem létezik még egy operatőr, akinél a vágás, mint mozgáselem ilyen elsődleges fontosságú lenne. Ezeket azért is fontos hangsúlyozni, mert a Tóth János a Szindbádnak csak a kihordásában volt jelen, a megszületésében már nem. A film különböző változatait hét évig írta Huszárikkal, de operatőrként már nem vehetett részt benne. A film főcímére dramaturgként került föl, s a Szindbádot Huszárik legközelebbi barátja, Sára Sándor fényképezte festőien. „Szellemgyilkos gesztus volt ez, életemnek egyik, azaz már második szakmai lélekgyilkossága. Külön regényfejezet volna. Nélkülem a Szindbád-film nincs. Kolumbusz nélkül nincs Amerika. Ez a tiszta igazság. Az életem fekszik benne….” – nyilatkozta ismét Zsugán Istvánnak, 1993-ban (Képek a sötétben).

Szindbád (fotó: B. Müller Magda)

Biztos, hogy ez a soha nem múló fájdalom is hozzájárult, hogy a Szindbád traumája után Tóth János megmaradt alapvetően rövidfilmes alkotónak. Azt a nagyon erős hatást, amit az ő közreműködése jelentett egy más által rendezett film létrejöttében, csak Makk Károly tudta kellően értékelni. Akivel számtalan egyezőséget mutatott mozis fiatalságuk, s az a tulajdonságuk, hogy Tóth János kifejezésével élve, a „holdudvar felől” bontsák ki a lényeget. Tehát az a törekvés, hogy a színészt körbefogó hangulati környezetnek legalább olyan erősnek kell lenni, mint a színész játékának, jellemeznie kell a színészt. Számtalan legenda terjengett például arról, hogyan alakíttatta át a már bevilágított díszletet Tóth János a Szerelemben, már Darvas Lili és Törőcsik Mari jelenlétében – a minél tökéletesebb megoldás érdekében. Makk és a színészek kivárták ezt a több órás munkát. Vagy, hogy éjjel bement a vágószobába, és a maga elképzelései szerint korrigálta a vágást.

Szerelem (fotó: Markovics Ferenc)

Egyes művei a legnagyobb elismerést aratták, Mándy Iván például megnézvén az Örökmozi összeállításban az Arénát, a film hatása alatt írt egy novellát Tóth János mozija címmel. A Lao Ce idézetekkel és gyertya-fény-játékokkal összeillesztett összeállításba válogatott filmek (Csendélet, Poézis, Aréna, Ragyogás) életművének az összegzése. A félórás Ragyogás egyesíti a kétrészes Study és Mozikép legjobb megoldásait. Ebben a filmben minden stilizált, reflektív, egyetlen kép sem naturális, minden maga az effekt. A filmben az ősmozi az avantgard, de fellinis, cirkuszi jelenetek, werkparódiák, habostorták és csókok ironikus, emlékképként kezelt kavalkádja, tükrökbe, képkeretekbe helyezve, lencséken, elszakadó filmszalagokon, raszteres monitorokon át fényképezve a legnagyobb magyar színészek, a „Terry Tordayval” csókolózó Latinovits Zoltán és Darvas Iván, Psota Irén, Esztergályos Cecílilia és mások. A képeknek ezek az elemei különös szinergiába kerülnek a hang-zörej-zene effektekkel. A zene, a ritmus volt legalább ilyen fontos még a számára: az egészestés filmeket a nagyzenekar, a rövidfilmeket a hegedűszóló rangjára akarta emelni. Erről gyönyörűen beszélt Loósz Máriának:

„Talán a zeneszerző kollégáimmal voltak a legéteribb kapcsolataim, a zenén keresztül, természetesen. A zene még ma is több, mint mindennapi kenyerem. Eötvös Péter mondta egykor munkásságunk kapcsán: a te szemed az én fülem. Ha megállapítása netán fordítva is érvényes, akkor az ő füle az én szemem.”

Örökmozi (fotó: MNF)

Tóth János mintegy tíz évet töltött el a gyertyalánggal való kísérletezéssel, míg a Ragyogás végső változata elkészült. Noha Tóth János a pályán saját maga háttérbe szorult, annak a filmképi poézisnek, ami a Ragyogásban létrejött, a módja egyedülálló a filmtörténetben.

Ő volt a magyar filmtörténet Próteusza. A filmkészítés Blake-je. Nem véletlenül idézi őt:

„Láss világnak egy homokszemet és mennyországnak egy rózsát / Tarts a tenyeredben végtelent és öröklétnek egy órát /Egy porszem világot jelent, s egy szál vadvirág az eget / Fogd fel tenyeredben a végtelent, s egy percben élj évezredet.”

Így élt, és ment el közülünk.

fotó: Medvigy Gábor