Egyformán voltak a legnépszerűbbek és legismertebbek, ugyanannyiszor kerültek a címlapra, mégis teljesen máshogyan alakult sorsuk és teljesen másképp emlékezünk rájuk. Vajon mi az oka ennek? 

A tavalyi ünnepségsorozat egy töretlen karriert idézett fel, amelyet hat évtizeden keresztül sikerült felépíteni, és amelyben több csúcspont is volt. Most pedig egy olyan töredékekből álló pályakép előtt állunk, amelynek egy-egy állomása csupán egy vagy néhány évtizedig tartott, és amely külön-külön is önálló élettörténet lehetne. Nem is akármilyen: kemény küzdelmekkel és kihívásokkal teli életút, amelynek fordulatai mindig mások akaratán múltak. Most elsősorban ezeket vesszük szemügyre, mivel Szeleczky Zita művészi életműve gazdag hagyatékának és az életrajzíróknak köszönhetően ma már közismert és könnyen hozzáférhető.

Ledér

A feltűnően csinos és tehetséges színinövendék pályafutásának indulása tükörsimának tűnt a harmincas évek közepén. Akkor még senki sem gondolta, hogy ez a tündöklés nem tart tovább tíz évnél. Szeretett tanára, Ódry Árpád biztatására a diploma átvétele után, igaz, csekély díjazás ellenében, a Nemzeti Színház társulatához szerződött, ahol hamarosan nagyon komoly feladatokat kapott. 1937-ben a Csongor és Tünde színrevitelekor az igazgató a női főszerepet szánta neki, amire Szeleczky komolyan készült is, végül Ledért kapta, ami a csalódás ellenére végül nagyon összenőtt vele. Álomszerepek sorát kapta ezután és boldog volt a Nemzeti társulatában, ahol egyike volt annak az akkor felnövekvő nagy generációnak, akik között ott volt Lukács Margit, Gobbi Hilda, Pataky Jenő és Szabó Sándor.

Kivételes tehetségét és szépségét a film is hamar felfedezte magának: első filmjében mindjárt címszerephez jutott. A Méltóságos kisasszonyugyan nem volt átütő siker, mégis a játékához asszisztált a Nemzeti színe-java: Csortos Gyula, Uray Tivadar, Berky Lili. Édesapját ekkor már néhány éve elvesztette, pedig művészi szempontból éppen ő jelentette számára a legnagyobb támaszt a családban. Édesanyjával és nővérével éltek együtt, nem éppen fényűző körülmények között. Szerencsére azonban egyre nagyobb sikeri voltak a színpadon és a mozivásznon, így ő lett a család eltartója. Édesanyja különösebb jövedelmek nélküli özvegyasszony, nővére református diakónus a harmincas és negyvenes évek fordulóján, amikor ő szinte a legjobb szerepeket játssza színpadon és filmen, így lassacskán egy ország dédelgetett kedvence lesz. Ám az innen befolyó jövedelmek szétosztásában édesanyja döntött. Ő vette meg egyik filmjének jövedelméből azt a gépkocsit is, amit bátyja, Alfréd használt, és ami aztán nagy segítségükre volt a '44-es menekülésük során. A jelentős filmgyári gázsik is főleg Alfréd rizstermesztési vállalkozásaiba folytak, jóllehet Zitának ideje sem volt foglalkozni a család pénzügyeivel, mivel szinte minden óráját a próbák, előadások, a filmezés és a rádiószereplések kötötték le.

1940-ben végül eljutott a csúcsra: Farkas-Ratkó-díjjal a zsebében mindenki ismerte már, a filmjei révén még külföldön is. A Bercsényi huszárok premierje után pedig örömmel értesült róla, hogy megalakult a SZRC, vagyis a „Szeleczky Zitáért Rajongók Clubja”, amihez hasonlót később csak Karády Katalin népszerűsége tudott felmutatni. Ugyanebben az évben Júliát játszotta Szabó Sándor oldalán Shakespeare klasszikusában, mellette három másik film főszerepét is. Ebben a túlterhelt időszakban köszöntött be Szeleczky életébe a szerelem és nem sokkal később a házasság, amely az első küzdelmes időszak kezdetét jelentette a művésznő életében. Az ifjú férj Haltenberger Gyula gépészmérnök volt, akinek családja a magyarországi motorizáció és tömegközlekedés elindításában vállalt elévülhetetlen szerepet. A fiatalok boldogan és nagy reményekkel kezdték meg közös életüket, saját hajlékot tervezve Budán, nem messze Páger Antalék villájától. Alig egy évet éltek önfeledt szerelemben, amikor a bajok elkezdődtek. Az 1941-es évad végén éppen Ibsen Peer Gyntjének Solvejgjét játszotta, amikor a társulat egy németországi turnéra készült a Csongor és Tündével, amiben az igazgató, Németh Antal ráosztotta a női címszerepet. Szeleczky pályakezdésének kudarcaira emlékezve háromszor is visszaküldte a szerepet, mondván, két hét alatt képtelen megtanulni Tündét, de a korábban sikerrel játszott Ledért szívesen elvállalja. Az igazgató a színészkamara elé vitte az ügyet és a színésznő azonnali eltávolítását kérte a Nemzeti Színházból. A Kamara Fegyelmi Tanácsa ítéletét Szeleczky ugyan megfellebbezte, amikor azonban a hatóság félévi eltiltásra mérsékelte a döntését, már országos sajtóvisszhangja volt az esetnek. A jobboldali politika kéretlenül mellé állt, és talán ennek bátorítására Szeleczky büszkeségből megvált alig négyéves tagság után a Nemzeti Színháztól, ahol addig több, mint negyven vezető szerepet játszott.

Szeleczky Zita mint Ledér

Az új évadot a Madách színházban akarta elkezdeni, azonban még nyáron kötötte egy filmszerződés Olaszországba, ahol a számára szokatlan femme fatale szerepkörben együtt játszott Kiss Ferenccel a Cinecittában. Ez a film az azóta elveszett Tentazione volt, amelynek forgatása után az idegileg és fizikailag amúgy is kimerült színésznő súlyos betegen tért haza. Rómában már erősebben lehetett érezni a háború közelségét és ez a gyenge minőségű filmgyári koszton is érződött. Az orvosok diagnózisa itthon TBC volt, ami akkor gyógyíthatatlan betegségnek számított. Olyannyira az volt, hogy a kormányzó lánya is abban halt meg, és ezt Szeleczky is nagyon jól tudta. A Szent János Kórház fertőző osztályára került és ott próbált meg számot vetni addigi rövid pályafutásával és kudarcaival. Közben házassága is válságba került, amit első sorban anyósa fia iránt érzett folyamatos és erőszakos féltékenysége táplált. Őszintén szólva Zita anyja sem örült a házasságnak, mivel ily módon a család elvesztette legfontosabb bevételi forrását. Végül tüdőtöltések és inkvizíciós gyógykezelések után, nem teljesen gyógyultan hagyta el a kórházat, ahonnan egy alkalommal meg is szökött. Nagy botrány kerekedett az ügyből. Egy, a sebesült honvédek számára rendezett kívánsághangversenyen kellett volna fellépnie, énekszámát azonban nem tudta előadni: nem jött ki hang a torkán.

Szeleczky Zita férjével

Férje ezután a Tátrába vitte, majd hosszabb gyógykezelésre a Haltenberger rokonság révén Galyatetőre, egy útőr-házba, ahol hónapokig élt mindenkitől elzárva, villanyvilágítás nélkül. 14 hónap telt el színházi fellépések nélkül, amikor 1942 szeptemberében újra közönség elé állhatott Huszka Jenő Mária főhadnagyának címszerepében az Operettszínház deszkáin. A mű 256 előadásával a korszak legnagyobb operettsikere volt. Ekkor forgatta a felépülése utáni első filmjét, az azóta kalandos körülmények között előkerült Gyávaságot. Ennek bemutatójakor már külön élt férjétől. Haltenberger két egybenyitott lakást bérelt neki és családjának a gellérthegyi Serleg utcában, ami az utolsó budapesti lakása volt.

1944 elején a Madách Színház Kamaraszínházában, a mai Örkény színházban játszott nagy sikerrel Várkonyi Zoltán oldalán egy kétszemélyes darabban, majd ugyanott próbálni kezdett egy drámát, melynek bemutatójára a német megszállás miatt nem került sor. Nyáron Berlinben vendégszerepelt Rösler Endre operaénekessel, majd augusztusban a Nemzeti új igazgatója, Kovách Aladár megkereste és visszaszerződtette régi színházába. Szeleczky elégtételhez jutott a korábbi sérelmek miatt, öröme azonban itt sem lehetett teljes, mert a nyilaskorszak új direktora, Kiss Ferenc váratlanul levette a bemutató előtt álló Orpheusz és Eurüdikét, amiben Szeleczkyé lett volna a női címszerep. December 2-án volt az utolsó hazai premierje Gárdonyi Géza Annuskájának címszerepében, de ezt már csak egy hétig játszotta, mert a front elől családjával Nyugatra menekült. Ami ezen az őszön történt vele, az a további életére rányomta a bélyegét. Az akkor 29 éves színésznő egész hátralevő életében a hungarista esten szavalt Petőfi-versét és a nemzetiszocialisták kultúrértekezletén való részvételét magyarázza, amikor ezzel szembesítik. És kíméletlenül nekiszegezik a kérdést menekülése közben, argentin évei alatt, Amerikában és 45 évvel később is, amikor visszatér Magyarországra.

Magyar Rozika

Ausztriai és olaszországi menekülése alatt folyamatosan vadásztak rá a háborús bűnösöket felkutató szervezetek. Szabályos elfogatóparancs volt érvényben ellene, majd a távollétében a népbíróság három év börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Szeleczky ekkor már családjával Olaszországban élt, és míg Genovában vártak arra a hajóra, amivel Argentínába mehetnek, felkereste olasz filmes kapcsolatait. A római Cinecitta eleinte megörült neki és egy Beniamino Giglivel készítendő film terveit kezdték együtt megálmodni, amikor kiderült, hogy a hazájában fasisztának tartott színésznő olasz filmjének aligha lesz piaca majd a vasfüggöny mögött. Budapesten ezalatt nemtelen hecckampány indult ellene és minden emigráns művész ellen. Haltenberger Gyula, hogy segítse a Szeleczky-család menekülését, elhíresztelte, hogy felesége külföldön öngyilkos lett. A látszat kedvéért, Szeleczky ismeretlen hollétére hivatkozva még bontópert is kezdeményezett, aminek eredményeképpen 1947-ben kimondták a válást. Valóságban azonban titkos levelezést folytattak, és Haltenberger hamarosan el is hagyta az országot. Szeleczkyék 1948 nyarán érkeztek Buenos Airesbe, ahová nem sokkal később Haltenberger is követte őket. Kapcsolatuk baráti maradt és a férfi élete végéig komoly támaszt nyújtott nekik az emigrációban. 

Egy privát képen 1943 körül

Szeleczky az emigráns művészek közül elsőként állt színpadra a kinti magyar kolónia előtt A magyar költészet gyöngyszemei című önálló műsorával. A sikeren felbuzdulva a többiek, a Páger-házaspár, Vaszary Piri, Hajmássy Miklós, Szilassy László és még számosan csatlakoztak hozzá, majd megalapították a Magyar Színjátszó Társaságot, amelynek égisze alatt drámai műveket, vígjátékokat játszottak egyre hangosabb sikerrel. A társulatban azonban fél év után a széthúzás jelei kezdtek el mutatkozni, aminek oka a tagok által képviselt kétféle színházi kultúra: az állami és a magánszínház stílusbeli ütközése. Szeleczky a Nemzetiben megszokott veretes magyar drámákat hiányolta a sok vígszínházi kamaradarab között. 1949 nyarán ki is lépett a társulatból és önállósult. Egyik utolsó filmsikerének, Az elsőnek szintén emigráns írója, Kerecsendi Kiss Márton lepte meg a vígszínházinál cseppet sem komolyabb egyszemélyes vidám műsorral, amely Magyar Rozika Amerikában címmel évtizedeken át Szeleczky egyik leghangosabb sikerdarabja volt. Ezzel és verses műsoraival járja csaknem egy évig a dél-amerikai kontinens magyar vidékeit, amikor 1950 augusztusában egy argentin film második főszerepére kérik fel. A Vivir un instante (Egy pillanatig élni) érthető módon sosem jut el Magyarországra, pedig Szeleczky nem is a saját nevét íratja a főcímre. A Diana Toldy nevet használja itt és a külföldi levelezései során, amelyek száma egyre gyarapodik. Népszerűsége felfelé ível, de az emigrációnak csak az a része rajong érte, akik hozzá hasonlóan politikai menekültek. Mások tüntetnek ellene és fellépéseit próbálják lépten-nyomon megzavarni. Jóllehet Argentínában ekkortájt mindenki hasonlóan vélekedik a kommunista Magyarországról.

1951 őszén végül még egyszer belefog a színházcsinálásba és megalapítja az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat, amely működésének másfél éve alatt nyolc színművet mutat be Buenos Airesben a Biblioteca del Consejo de Mujeres színháztermében. Rendez, szerepel, díszletet épít, jelmezeket varr, igazi modern kori Déryné, aki nem ijed meg a nagy feladatoktól. Színre viszik Az ember tragédiáját, a Bánk bánt, Ibsent játszanak és néha az előadások szüneteiben levetítenek egy-egy régi filmsikert azokból a kópiákból, amiket sikerült kimenekíteni Magyarországról. Közben szerepel az argentin tévében, hol táncol, hol magyar nótákat énekel, hol operettrészleteket ad elő. A dokumentumok meglehetősen hiányosan maradtak fenn ezekből az évekből, de ami megmaradt, azon jól követhető, hogy gyakran fordult meg idegennyelvű színpadokon, rádióstúdiókban is, és az ország határait is sűrűn átlépte.

1955-ben Kanadába hívják, és még abban az évben Európába is ellátogatott. Az 1956-os forradalom utáni, a világ asszonyaihoz intézett rádiószózata úgy tűnik nem maradt fenn, de a figyelemfelkeltéssel, amelynek még az éhségsztrájk is része volt, sikerült olyan nagy port kavarnia, hogy az argentin rádió több hónapos Magyarországot bemutató spanyol nyelvű sorozatra kérte fel. Önálló műsoros estjeiben, melyek addig sem nélkülözték a nemzeti irodalmat, ettől kezdve fontos szerep jutott az ‘56-os forradalomról való megemlékezésnek is. A fellépések mellett idegennyelvű előadásokat is tartott a magyar kultúra és történelem szélesebb megismertetése érdekében.

Szeleczky Zita

Szendrey Júlia

1962-ben meghalt édesanyja és egyedül maradt Olga nővérével, akivel még ebben az évben Los Angelesbe költözött. A következő évben férjhez ment Illés Pál hollywoodi nyomdászhoz, akivel házassága nem bizonyult tartósnak. Repertoárját felfrissítette és hosszú évekig tartó turnékba fogott Amerika magyarlakta vidékein. Közben sorra jelentek meg nagylemezei, amelyek között van verslemez, többnyelvű slágerparádé, Mennyből az angyal, gyermeklemez és természetesen Magyar Rozika, amivel még hatvanévesen is járta a magyar városokat. Közben megismerkedett Wass Alberttel, talán az egyetlen olyan emberrel, akivel valaha szellemi és lelki közösséget érzett.

Szeleczky Zita

1973-ban, Petőfi születésének 150. évfordulójára Özvegyi fátyol címen új műsort állított össze, amellyel még Sydneybe is ellátogatott. Szendrey Júliát alakította a drámában, amelyet egy évvel később ismét elvitt Ausztráliába. Ekkor ismerkedett meg az ottaniak kedvencével, Novák Sándorral, egy ‘56-os emigránssal, akihez hamarosan feleségül ment. A következő évben már együtt turnéztak az USA-ban, majd a turnéval a házasságnak is vége lett. Novák a teljes bevétellel visszautazott Ausztráliába, faképnél hagyva a kisemmizett feleségét. De nem csak Novák volt az, aki becsapta az idősödő és érthető módon egyre bizalmatlanabb színésznőt. Amikor házában hangstúdiót szeretett volna építeni, a kivitelező is kontármunkát végzett, ráadásul félbehagyva az építkezést ő is eltűnt a pénzzel.

Szeleczky Zita

Szeleczky Zita 65 éves korában Buenos Airesbe látogatott, ahol újra találkozott Haltenbergerrel, és utoljára látta bátyját is, aki egy évvel később meghalt. A hetvenhez közel már egyre kevesebb ereje maradt a fellépések szervezésére, így barátai tanácsára megalapította a Szeleczky Zita Baráti Kört, melynek körleveleiben időről-időre beszámolt életéről, a levelek végén pedig vaskos promóciós listában ajánlotta a még raktáron lévő Szeleczky LP-ket, hangkazettákat és az odahaza indexen lévő emigrációs magyar irodalmat. 1985 nyarán elvesztette legfontosabb támaszát, nővérét, aki úgyszólván az egész életét, sikereit, küszködéseit vele együtt élte át. Ettől kezdve élete súlyos válságba került: egyedül kellett törlesztenie a házra felvett hiteleket és gondoskodnia a ház fenntartásáról. Olga segítsége nélkül fellépésekre már végképp nem futotta erejéből. Csekélyke bevételét régi filmjeinek másolásaival és az emigráns irodalom terjesztésével próbálta kitermelni. Hamarosan meghalt Illés Pál is, aki nyomdája révén nagy segítséget jelentett ebben a munkában. Kiadásainak fedezésére egy amerikai turnét még elvállalt Istennel a hazáért és a szabadságért címmel, de az 1988-as március 15-i fellépését már nem tudta teljesíteni. Tüdőgyulladást kapott, betegsége alatt emlékiratai megírásán kezdett dolgozni.

Szeleczky Zita

1990. szeptember 19-én, negyvenöt éves távollét után érkezett Budapestre, ahol rokonaival, egykori közönségével találkozhatott. A viszontlátás óriási öröm volt számára és mindazoknak is, akik újra láthatták. Gyógykezelésre járt az ORFI-ba és közben sorra készültek vele a televíziós és rádiós interjúk is, ahol egy-egy nagy itthoni és emigrációs szerepét újra eljátszatták vele. Hosszú évek után ismét boldog volt, de mindenki számára kiderült, hogy nem az a Szeleczky Zita jött haza, aki sok évtizeddel korábban elment. Nem tudott már elszakadni attól a szerepkörtől, amit az emigrációban magára osztott és nem találta azt, amit itt hagyott. Ami Ledér-korában sohasem érdekelte (és tegyük hozzá, nem is értett hozzá!), abból kapott a legtöbbet az újdonsült szabadságában lubickoló Magyarországon: politikából. 

Szeleczky Zita

Hamarosan magas állami kitüntetést kapott: a Magyar Köztársasági Érdemkereszt Középkeresztjét. Trianoni ünnepségen szavalt és 81 éves korában a Történelmi Vitézi Rend Nemzetvédelmi Tagozata vitézzé avatta. De kapott szakmai elismeréseket is: átvehette gyémántdiplomáját és a Magyar Filmesek Világtalálkozóján életművét Arany Pillangóval jutalmazták. 

Törőcsik Mari, Szeleczky Zita és Csikós Rózsi a Bajor Gizi Színészmúzeum felújítás utáni megnyitóján 1990-ben (MTI Fotó: Rózsahegyi Tibor)

Életének utolsó évtizedében megadatott neki az a megnyugvás, hogy békében hazatérhet és erre nagyon készült. A tíz év alatt rendszeresen ingázott Los Angeles és Budapest között, hogy fantasztikusan gazdag életművét hazaszármaztathassa.

Szeleczky Zita

Értékes levelezése, fényképhagyatéka, amely nem csupán az emigrációs éveket dokumentálta, de az az előttieket is, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárához és a Színházi Intézethez kerültek. Filmjeit, amelyek között olyan elképesztő kincsek is fennmaradtak, mint a Sziámi macska, az Egy éjszaka Erdélyben vagy a Zenélő malomforgatásán készített színes (!) werkfilmek, pedig a Filmarchívum őrzi tovább.

1999. július 12-én hunyt el, minden szempontból tanulságos örökséget hagyva hátra.