„Nem vagyok benne biztos, hogya Shoah az emlékezésről szól. Hiszen az emlékanyag szegényes, elvont és hiányos. Számomra a film inkább az emlékezhetetlenségról szól. Én kortársa voltam ezeknek az eseményeknek. Mindez már az én időmben történt meg. Mégis – nem tudom, miért, valószínűleg a borzalom és a félelem miatt – ellöktem őket magamtól, szinte csillagnyi távolságra. Nagyon régi időről van szó, szinte az időn túli időről. Ezért van az, hogya Shoah-ban gyakran legendaszerű az elbeszélés. Ahhoz, hogy meg tudjam csinálni a filmet, arra volt szükségem, hogy úgy érezzem, ezek az események tőlem távoli időben és távoli helyeken történtek. Olyan voltam, mint egy régész, felszínre hoztam régen elfeledett eseményeket.” 

A megsemmisítés metaforái – Budapesti beszélgetés Claude Lanzmann-nal, Filmkultúra 1993/2 (pdf)

„A rendező egyáltalán nem használt filmjében archív felvételeket. Ezzel kettős célt akart elérni. Egyrészt nem akart hagyományos dokumentumfilmet készíteni, másrészt az eredeti helyszíneken folytatott beszélgetések, interjúk önmagukban is képesek a múltat nemcsak felidézni, hanem jeienvalóva tenni. Lanzmann erről a következőket mondja: „Ahhoz, hogy elmeséljék, mit láttak, mi történt velük, a legmagasabb árat kell megfizetniük: az újbóli megélést (revivre). Nem visszaemlékezni, hanem mégegyszer átélni. Ez az igazság ára. Ezt az igazságot akartam kideríteni és továbbadni.” Simone de Beauvoir szerint a jelennek és a múltnak ez a szétválaszthatatlan egybeesése okozza a film mágikus hatását. A rendező tehát nem emlékezni és emlekeztetni akar, hanem alászállni a múlt és a személyiség olyan mélyrétegeibe, melyeket maguk a megszólaltatottak is rég eltemetettnek véltek. Természetesen nem könnyű feladat a beszélőket ilyen sokkoló terápiának alávetni. A kérdezőnek éppen az a feladata, hogy minden egyes alanynál megtalálja és megérintse azt a pontot, amelyre az reagál, a képek tanúsága szerint még önmaga szamára is megdöbbentő modón. A rekonstruálás érdekében Lanzmann a legelemibb gesztusokat, mozdulatokat, indulatokat idézteti fel beszélgetőpartnereivel, amelyek egykor a mindennapi emberi érintkezés szövetét alkották. Az előhívás sikere nagyrészt a megfelelő szituáció megteremtésén múlik.”

„Örök nevet adok nekik, ami soha el nem vész” – Sándor Tibor elemzése a filmről, Filmkultúra 1990/1 (pdf)