Tudós művész volt, szakterületének világszerte elismert tekintélye. Iskolát teremtett nemcsak a magyar, a világ természetfilmezésében is. A legjelentősebb külföldi fesztiválokon díjazták alkotásait, 40 ország vásárolta meg filmjeit akkor, amikor magyar film alig jutott ki külföldi piacra.

Mezőtúron született 1914-ben. Tanulmányait Kecskeméten és Szegeden végezte. 1937-ben jogi diplomát szerzett, ám közben rabul ejtette a természet és a madárvilág megfigyelése és fotózása, s miközben amatőr fotóssá és ornitológussá képezte magát, nemzetközi rangú természetfotóssá vált. 1945-től az Országos Természettudományi Múzeum Sajtó és Fotóosztályának vezetője lett. A filmmel már hírneves természetfotósként került kapcsolatba. 1949-ben a Magyar Híradó és Dokumentumfilm gyárból felkérést kapott egy „madárfilm” készítésére. Eleinte félállásban, 1954-től jogi pályáját is föladva, már főállásban vett részt a filmgyártásban, mint népszerű-tudományos filmrendező.

Maga írta, fényképezte, rendezte műveit. Igen szerény körülmények között dolgozott, de kicsi stábjával, amely elsősorban feleségéből, Zsoldos Zsuzsából és még néhány, szakmailag nélkülözhetetlen emberből állt, bejárta az ország szinte minden jellegzetes vidékét. Kutatta a Tisza-menti füzesek életét, forgatott a Duna mentén, a Gemenci vadrezervátumban, a Kis-Balaton nádrengetegében, a Kiskunságon, a Kőrösök vidékén, a Vértes alján – s ahogyan rajongói írták – „őstölgyek tetején, izzó homokfalakon”. 

Homoki-Nagy István

Szenvedélyesen és óriási türelemmel dolgozott. Enélkül filmjei meg sem születhettek volna, hiszen a természet, az állatok világából ellesett jelenetek felvételei általában egyszeriek, megismételhetetlenek voltak. Igényessége és tehetsége sem munkamódszerben, sem szakmailag nem tűrt megalkuvást. Tudományos objektivitásra törekedett, amelyet sajátosan ötvözött egyfajta művészi szerkesztésmóddal és hiteles, személyes, minden didaktikától mentes hangvétellel. Sikerének titka ebben rejlett. Már első, a figyelmet azonnal felkeltő rövidfilmjeiben is, amelyeket teljesen a madárvilágnak szentelt, ez a tendencia érvényesült (A Kis-Balaton nádrengetegében, 1949, A löszfalak madarai, 1950, Egy kerecsensólyom története, 1950), és folytatódott az 1951-ben készült egészestés Vadvízországban, amely az első hosszú magyar természetfilm. Ami e filmben látható a Szeged melletti Fehér-tó madárvilágának életkörülményeiről, életmódjáról és gazdag vizivilágáról, az hatásában egészen újszerű, olyan titkokba való beavatás, amelyeket a természetjáró ember is csak szerencsés esetben, egészen kivételesen leshet meg. (...)

Az első hosszú magyar természetfilmet hamar követte a második. A Gemenci vadrezervátum élővilágáról, vadjairól szóló Gyöngyvirágtól lombhullásig (1952) ugyancsak díjnyertes lett, 1953-ban Velencében I. díjat kapott. Sikere a Vadvízországét is meghaladta. A felejthetetlen szépségű filmben, amely az erdők „lelkivilágát” is képes megmutatni, a költőiségen túl élesen és hatásosan bontakozik ki az állatvilág egyedeinek születéstől halálig tartó állandó küzdelme, harca az élelemért, a létért. (...) Mindazonáltal a nézőt mégiscsak az alkotó varázsolja el. Homoki itt is a művész szemével és a kutató tudós pontosságával ismerte fel, választotta ki és ontotta bőkezűen azokat a csodálatos képsorokba megörökített nagy pillanatokat, amelyek az állatvilág egész életére jellemző telítettséget hordozzák. Miközben elvarázsol a szépséges képekkel, s ember nem járta csapásokra vezetve újabbnál újabb titkokat derít fel, a természet külső tünetein túlmutatva az élet nagy összefüggéseit mondja el. Ezzel a módszerrel lehetünk szemtanúi a Hortobágy szélén elterülő, óháti tölgyesben tanyázó kékvércsék életének is A kékvércsék erdejében (1954) című filmjében. Az ugyancsak líraian szépséges, középhosszúságú filmben már valódi egységbe olvad a művészi és a tudományos munka. Az alkotó nemcsak a kékvércsék fészkeinek titkába teszi lehetővé a bepillantást a néző számára, hanem azokat az ügyes módszereket is megmutatja, amelyek alkalmazásával a film készült, a felvételek megszülettek. (...)

Homoki-Nagy István líraian szép természetfilmjei sztárjainak betanítója (MTI Fotó)

Közben Homoki az Alföld után a dunántúli táj szerelmese lett. A Vértes környékén elterülő Alcsútdobozon hosszú távra is berendezkedett a filmezéshez kicsi stábjával és népes állatseregletével. Ezek az élőlények a kutatót, a felfedezőt, a kisérletező alkotót új irányba terelték. Walt Disney állatszereplős rajzfilmjeire emlékeztető stílusban, de élő állatok szerepeltetésével kezdett dolgozni. Három évi kitartó és fáradságos munkával elkészült a Cimborák első része a Nádi szélben (1956), amely már nemcsak mozaikok összessége az állatvilágról, hanem kerek állatregény teljes dramaturgiával, filmmesével. Főszereplői Fickó, a vakmerő magyarvizsla, Pletyka, a kotnyeles tacskó és Nimród, a szelíd héja. Az ő izgalmas kalandjaikat követi nyomon a film a Kis-Balaton nádrengetegében. 1960-ban elkészült a Cimborák második része is, a Hegyen-völgyön, amelyben az első rész főszereplői mellett más állatok is megjelennek. Van itt hiúz, vadmacska, mókus, mosómedve, sőt, egy afrikai gepárd. Hosszú vándorlásuk során pedig, miközben a kutyák ember-gazdájukat keresik, mindenféle nyájjal – juh, ménes, szarvasmarha – találkoznak. Ennek ellenére, s az első rész reális történetéhez képest, a második részben inkább – Szigeti Kálmán állatidomár munkájának köszönhetően – az idomítás csodája érvényesült. Főként a két kitűnő kutya-főszereplő, a szituációkba helyezett, emberi tulajdonságokkal felruházott Fickó és Pletyka rendkívüli teljesítményében, akik a rendezői utasítások végrehajtásán túl, képesek voltak lelkiállapotokat tükrözni, tudtak szomorkodni, nevetni, „beszélni”.

A Cimborák – Nádi szélben című film plakátja, 1958 (MTI Fotó)

Ezek a játékfilmes felfogású természetfilmek, nagy külföldi és hazai sikerük ellenére itthon heves vitákat váltottak ki, elsősorban műfaji szempontból. Bírálták a rendezőt, amiért a természetfilm műfaji követelményeit idomított állatok szerepeltetésével mosta össze, s előre megírt forgatókönyv alapján, kitalált történetet dolgozott fel. Mindez ellenkezett korábban kivívott tudományos rangjával, amikor szívós módszerességgel kifürkészett természeti jelenségeket vitt filmvászonra. Homoki később, 1979-ben egy riportban így vallott erről: „a természetből, és erre lassan jöttem rá, engem nem a dokumentum rész, nem a tudomány érdekelt, hanem a természet poézise. Fickó és Pletyka, vagy a kis csóka, vagy akár a barna tücsök, léteznek az életben, de azért a magyar vizslából lett Fickó, a tacskóból lett Pletyka, a tücsökből lett barna legényke, vagy pedig a csóka seregből lett egy bizonyos kis barna csóka, ez mégis csak a képzelet szülötte, ezt ki kellett találni, ugyan úgy, ahogy a Dzsungel könyvének szereplőit J. Kipling kitalálta, létrehozta, ezekbe a figurákba, amelyek tollat, bőrt, szőrt viselnek, mégis egyéniséget kellett lehelni, s ezek a filmen azt adják vissza, azt játsszák annak ellenére, hogy állatok, amit valaha az alkotójuk megálmodott.”

A rendező ezt az elképzelését próbálta néhány, a hatvanas években készült rövidfilmjében is megvalósítani, majd egyre tudatosabban fölválni az ún. állatmese-filmeket. Elkészítette a Pletyka délutánját (1964), majd a sztárrá lett kutyák után Csaklival, a csókával forgatta a Hej, csókát (1963), egy sasfiókával A sasfiókát (1963), egy tücsökkel A barna legénykét, (1964). Ezek a filmek azonban nem találtak olyan fogadtatásra, mint alkotójuk remélte, vagy talán csak a műfaj nem találta meg otthonát, Homoki ennek ellenére következetesen haladt az új úton. Elkészítette a többrészes Macskakalandot (1968) Pletykával a tacskóval a Kurtalábú pásztort (1970), majd a hetvenes években a Televízió számára a Plútó és Puck sorozatot, amelynek egy holló és egy mosómedve a főszereplői. E kevésbé sikeresnek ítélt korszaka semmit nem von le Homoki munkásságának értékéből. Újszerűt és maradandót alkotott, filmjei az utána következő nemzedék számára megkerülhetetlenek. Korabeli hatása morálisan is csak nagy léptékkel mérhető. Gyerekek és felnőttek tömegeit hódította és nyerte meg a honi táj, az erdő, az állatok, a madarak szeretetének.

Tiszteletére 1985-ben Morell Mihály bronz fejszobrot készített, amely a kilencvenes évek közepén fölszámolt Mafilm II-es telepen állt. Azóta a szobor nincs a megfelelő helyén. Gödöllőn azonban emléktáblát kapott és utcát neveztek el róla. Kecskeméten az az általános iskola vette föl a nevét, ahová kisdiákként járt. Szülőhelyén a mezőtúri gimnáziumban is őrzik, és ápolják emlékét.

Lendvai Erzsi: Természetszimfóniák és... – Emlékezés Homoki Nagy Istvánra (Filmkultúra, 1999)