A Berlinben élő szíriai Talal Derki mindjárt filmje kezdő narrációjában elmondja: Apákról és fiaikról című munkája érdekében a megtévesztést használta munkaeszközül. A Visszatérés Homs-ba (2013, Sundance World Cinema Grand Jury Prize) alkotója életét joggal féltve tért vissza szülőhazájába, hiszen „a háború gyűlöletet szított, és most a szalafi dzsihadizmus takarítja be gyümölcseit”.

Magát háborús fotósnak kiadva, a dzsihadista ideológia iránt szimpátiát tettetve utazott az észak-szíriai Idlib tartományba, az Al-Káida irányítása alatt álló Al-Nuszra Frontra, s csakhamar elnyerte a bizalmát egy, a „kalifátus, dzsihád, Isten küldetése” hármas jelszavát követő, övéivel nyomorúságos szegénységben élő családfőnek. Két évig követi életüket, s a saját szemünkkel láthatjuk, hogyan zajlik az, amit jobb híján indoktrinációnak ('valamilyen politikai célnak vagy eszmének alárendelt tanítás, nevelés') nevezünk. Az az alap, hogy még az éhségtől síró, körülbelül másfél éves gyerekkel is betartatják, hogy „előbb a Korán, aztán a papi”. A kisgyerek a mamáját hívja, de ő nem jelenik, nem jelenhet meg, hiszen a férfiak komoly dolgokkal foglalkoznak. Még lefátyolozott nőket sem mutathat a kamera, a kislányokat is csak messziről, elhomályosított felvétellel lehet láttatni.

A balladisztikus történetvezetésű alkotás többnyire az apa monológjaiból áll, aki családi szinten is lépést tartott a dzsihád híreivel: fiait tálib hercegek és az iszlám mártírjai után nevezte el. Mohammad Omar szeptember 11-én született, mert a papa kért egy gyereket Istentől a WTC lerombolásának évfordulójára A nagyobb fiúk már madarat is tudnak ölni, úgy, „ahogyan a papa lefejezte azt az embert”. A családban nyolc gyerek van, s a hitet terjeszteni kívánó családfő szeretne még legalább négyet. Büszke rá, hogy a fiai rátámadnak a nőkre, ha azok kimennek az utcára, mert egy nő még lefátyolozva se menjen sehova. Ő megbüntetné még a kétéves unokahúgát is, ha nincs rajta hidzsáb. Amikor a családapa aknakeresés közben megsérül, s le kell vágni a lábát, úgy érzi, meghallgatta imáját az Isten, mert a bal lábát veszítette el, s így tud majd vezetni. A film két éve alatt két választást is láthatunk. Az egyik gyerek, Osama a dzsihadisták kiképzőtáborát követően gyerekharcos lesz, testvére, Ayman azonban a szegényes közoktatás keretei között marad. 

A Jewish Underground /Zsidó földalatti mozgalom elkészítése ugyan hétköznapibb riporteri képességeket kívánt, ugyanakkor a címben szereplő nevet viselő szélsőséges zsidó terrorszervezet tagjainak hitelt érdemlő megszólaltatása nem lehetett egyszerű feladat. Az 1967-es hatnapos háború óta a hasonló szervezkedések legfőbb célja az, hogy Jeruzsálem óvárosából tűnjenek el az arabok szent helyei, hogy aztán az arabok se legyenek utána ott soha többé. Elsődleges célpontjuk a Sziklamecset volt, amely annak szimbóluma, hogy az arabok reménye nem veszett el végleg: amíg az áll, bíznak benne, hogy egyszer még képesek lesznek eltüntetni Izrael Államot s vele persze a zsidókat is végleg az országból.

Az egymásnak feszülő, kompromisszumra képtelen gyűlölködés mindkét oldalon gyilkos terrorcselekményeket eredményezett. Az 1980-as évek eleje óta a zsidó fundamentalizmus hívei személyi sérülésekkel járó robbantásokkal, tömegmészárlásokkal készítették elő a Templomhegy felrobbantását. Az izraeli titkosszolgálatoknak négy évükbe telt, amíg fölgöngyölítették a szervezetet. Versenyt futottak az idővel, mert a terroristákkal ellentétben ők tisztában voltak azzal, ha a Templomhegyen hasonló mértékű rombolás történne, a Közép-Keleten minden valószínűség szerint beláthatatlan következményekkel járó nukleáris háború robbanna ki. A terroristák elfogása a rövid távú nyereséget hajszoló, fékevesztett nacionalizmus miatt a „hősök ünneplésévé” vált. S noha a jogrend működött, és súlyos ítéleteket kaptak, egyre-másra enyhítették azokat. 24-ről fokozatosan 10 évre csökkent a gyilkosok ítélete, amit aztán harmadoltak, így még a legsúlyosabban büntetettek is kevesebb, mint 7 év után szabadultak.

Az ügyeket föltáró nyomozók és a főügyész keserűen jegyzik meg: ez a fajta jogkezelés nem csupán szégyen Izrael Államra nézve, de egyben zöld jelzést is adott a további terrorcselekményt elkövetőknek. Napjainkra az egykori terroristák a kormányzat legfelsőbb köreibe is bejáratosak, de akad közöttük újságkiadó, lobbista, vagy éppen politikus, aki közös bizottságban van az ellene hajdan a vádat képviselő főügyésszel. S a terroristák bizony nem mondtak le azóta sem a céljukról: arról, hogy egységes nemzetállammá alakítsák Izraelt. A demokrácia hívei szerint mind az arab, mind a zsidó nacionalizmus kísértetiesen hasonló álláspontja semmi másra nem szolgál, mint hogy állandósítja az országban a polgárháborús állapotokat.

Vít Klusákra a Cseh Álom (2004) óta teljes joggal tekintünk úgy, mint akinek tutira lapul egy-egy plusz ász a kabátujjában, s ez alkalommal sem tévedünk. A Daliborek szerint a világ első órájában megismerjük a 36 éves Daliboreket. Még az anyjával él, esténként az internet nyilvánossága előtt őrjöng saját és mások zenéire, és beszeszelve magabiztosan tudatja a világgal, hogy innen – a kisszobából, rajta fekete egyenruha, háttérben náci zászlók – ő fogja uralni. Ipari festőként dolgozik, de utálja, és keveset is keres vele. Ha az anyja kiszolgálja, márpedig megteszi, azt elfogadja, de hálát nem mutat semmiért. Amikor sörözni megy, Hitlert élteti, a fehér faj fennsőbbrendűségét hirdeti, s csak ámulunk, hogyan lehet egyszerre ennyire ártatlan az arca, és hogyan jöhet ki mégis mindaz az inkoherens állítássor a szájából, amit oly sokszor hallunk. Mintha nem gondolkodna, mintha alig elsajátított leckét mondana föl otthon a margarinmárka reklámfaliórája alatt, vagy a kocsmapultnál.

Hogy rasszizmusa a valóságban milyen természetű, arra jó példa a cigány munkatársa esete: Daliborek még csak bele sem köt. Vera, szappanoperákat néző anyja a közösségi média révén cukiskodva társkeresőzik, s egyszer csak hozzájuk költözik Vladimír, aki hetvenkedve adja a fiú alá a lovat: hogy milyen jó volt az 1990-es években, hogy mi mindent megcsináltak, hogyan ölték büntetlenül a cigányokat, milyen fantasztikus volt, amikor ropogtak áldozataik csontjai, és akkor milyen jól és szabadon éltek, mindenük megvolt. A két férfi együtt gyakorlatozik, edzenek és célba lőnek a közeli kiserdőben. A túlkoros kamaszként viselkedő Daliborek ugyanakkor alapvetően dühös a férfira, ki akarja utálni anyjával közös életükből, de aztán hármasban játszanak hadgyakorlatot a kisvárosi lakótelep figyelmes közönsége őszinte örömére.

Amikor lesz egy barátnője, Jana, akinek van egy kislánya, ugyanazt kapja a válófélben levő nőtől, amit az anyjától: szeretetteljes, de kritikus elfogadást. A lány szimpátiája jeleként eljár vele a skinhead koncertekre, s hord ugyan a neonáci rekvizítumokat, de nem teljesen osztja Daliborek nézeteit, sőt. Amikor a négy felnőtt elutazik Auschwitzba, már sejthetjük, hogy a rendező nemsokára előveszi azt a bizonyos ászt. Daliborek persze ott is jobban tudja, mint az egykori fogvatartott, mi történt hajdan a táborlakókkal. Az emblematikus helyszínen előadott holokauszttagadó állításai hatására a filmkészítő jónak látja előállni mindazzal, amit a filmezés kezdete óta tudott; leleplezi magát, s ezúttal nemcsak nézőinek. A BIDF vetítéseit követő beszélgetések közül talán ezt várjuk a legjobban, hiszen Szegedi Csanád szülőhazájában minket is felettébb érdekel, mi lehetett az a hívószó, amelynek révén Klusáknak sikerült folyamatában megörökítenie Daliborek és családja életének ezt a fontos szakaszát. Hiszen akkor hasonló módon: kellő figyelemmel és empátiával a világ egyik legszörnyűbb betegsége, a rasszizmus is gyógyítható lehetne. Félő ugyanakkor, hogy mindig több marad a kérdés, mint a megnyugtató válasz.

BIDF – Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál
2019. január 28. - február 3.