Fojtogató Afrika, felszabadító gospel

A Forum és a Panorama szekció dokumentumfilmjei a fesztivál játékfilmes versenymezőnyének fontos kiegészítői. A Berlinale idén a nők jelenlétét erősíti, s ez a keret kiemeli a nem kifejezetten ilyen céllal készült alkotások hasonló mondandóját is.

Lemohang Jeremiah Mosese Mother, I Am Suffocating. This is My Last Film About You (Anya, fuldoklom. Ez az utolsó filmem rólad) című fekete-fehér dokumentarista kísérleti filmje a Forum szekcióban volt látható. Afrika ellentétes arcai: az elhagyatott, sivár vidék képeit túlzsúfolt, mocskos városi utcák látványa váltja. Egy fiatal nő hatalmas keresztet vonszol a szemetes utcákon, angyalnak öltözött transzvesztita fiatal fiú, árusok, járókelők követik. Az asszony keresztútjával párhuzamosan egy bárány útját követhetjük a hegyvidékről a városba, ahol lemészárolják, megnyúzzák, s a fej és végtagok nélküli csonka tetemet a hentes hasonló módon viszi a hátán, mint a nő a keresztjét. A harmadik látványsor egy asszonyt mutat, aki a tűző napon köt egy tető nélküli házban. Az ismétlődő, váltott képsorok alatt egyes szám első személyben egy nő repetitív monológját halljuk, a film címének variánsait mondja el. Vádak, szerető szavak az anyához, a földhöz, a hőshöz, az áldozathoz, a mártírhoz. E szavak is utat írnak le: el az anyától, messze, Berlinbe. Fájdalmas, lassú, nehéz a gyászfolyamat, az (Afrika)-anyától való elszakadás. „Láttam, amit ők láttak, anya. Megérdemled a háborúidat.” Az érzékletes, egyszerre mocskos és gyönyörű képek és szenvedő szavak oda-vissza verődnek vallás, identitás és kollektív emlékezet között, a kibírhatatlan szeretet és szenvedés megdöbbentő koncentrációját adják át a nézőnek.

Mother, I Am Suffocating. This is My Last Film About You (forrás: Berlinale)

A dél-afrikai miniállamból, Lesotho-ból származó Lemohang Jeremiah Mosese rövidfilmjei számtalan fesztiválon szerepeltek világszerte Clermont-Ferrand-tól a Raindance-ig. A Berlinale Talent Campus programjában 2012-ben szerepelt, de a Focus Features Africa First Short Film Program (2012), a Realness Screenwriter’s Residency (2017), valamint a velencei Final Cut workshopjának is aktív résztvevője volt (2018). Ez utóbbinak ő nyerte a fődíját, így ő kapta a szükséges támogatást a Mother utómunkálataihoz. A rendező 2009-ben a berlini Hannah Stockmannnal hozta létre Mokoari Street nevű produkciós irodáját, amely független művészeti fórumként is működik. Elkötelezetten társadalomkritikus munkákat készítenek, minden műfajban alkotnak dokutól játékfilmig, s írókkal, festőkkel, grafikusokkal, hangművészekkel működnek együtt.

Ugyancsak a Forum programjában láthattuk George T. Nierenberg Say Amen, Somebody (1983) című alkotásának felújított kópiáját. A filmet Roger Ebert a legörömtelibb filmek közé sorolta, s tökéletesen igaz rá a Time kritikusának megállapítása is: „Igazi inspiráló feel-good mozi, mindenki élvezni fogja. Tele van emberséggel, kedvességgel, bájjal, amelynek hatására még a töksüket ateista is azt fogja mondani: ámen!” A gospel kezdeteit bemutató alkotás két legendás előadó, Thomas A. Dorsey és Willie Mae Ford Smith portréja. A film címe Dorsey-től, a „gospel atyjá”-tól származik, aki felszabadultan meséli történeteit a forgatócsoportnak, s szeretné őket is bevonni a maga zenei és hitvilágába. Ahhoz szokott ugyanis, hogy a templomban vagy a kórustalálkozókon mindenki aktív, mindenre azonnal és élettelien reagálnak. Dorsey ugyanolyan természetességgel avatja be saját élete eseményeibe a stábot, mint a dalok keletkezésének történetébe, hiszen e kettő szoros egységet alkot.



Láthatjuk a templomok életét, a szertartásokat, ahol e zene nagyjai énekelnek, megismerjük Smith asszony, vagy ahogy mindenki nevezi: Smith mama családját. A gospel ugyanúgy él és lélegzik azokban a konyhákban, nappalikban, mint a templomokban vagy a gospeltalálkozók színpadjain. Az O'Neal ikrek mutatnak rá, hogy a gospel a többi, szakrális eredetű zenei irányzathoz hasonlóan a szórakoztatóipari, az üzleti szcéna részévé vált. A csodálatos hangú Barrett nővérek ugyanúgy küzdenek azzal a problémával, amivel Smith mamának a film idején még mindig meg kell harcolnia: még a felnőtt unokája is úgy gondolja, hogy egy nő csak ne járogasson el kórustalálkozókra vagy európai turnékra, mert a nőnek a családja mellett, otthon, legfeljebb a templomban van a helye.