Hildebrand István a magyar filmművészet minden műfajban kísérletező operatőre, nemzedékének egyik legtehetségesebb képviselője volt. Olyan egyéniség, akinek munkáját formagazdagság, plasztikus fényhatások, kitűnően választott beállítások, és biztos technika jellemzik, emellett bravúros, újító technikai megoldások, optikai trükkök mesteri kivitelezője. Aki minden feladatát úgy közelítette meg, hogy azt kereste: mit tehet hozzá a látvány, a vetített nagyvászon élménye a történethez.

A Nemzet Művésze címmel tavaly kitüntetett Hildebrand István Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmoperatőr és rendező videokamerát tart a kezében Budapesten, a Tabánban 2021. január 26-án. (Fotó : MTI / Cseke Csilla)

Az 1928. szeptember 26-án Budapesten született Hildebrand István 1946–1950 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmoperatőr szakán tanult. Híradó operatőrként dolgozott az Új Magyar Filmirodánál, a Híradó- és Dokumentumfilmgyárnál, a Hunnia Filmgyárban, majd a Budapest Filmstúdióban. 1952–1954 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított. 1952–1957 között rövidfilm-, 1957-től játékfilm-operatőr. 1970-től tíz évig a Mafilm Nemzetközi Stúdió főoperatőre volt. 1986-tól a Pannónia Filmstúdió főoperatőre, 1991-től a Videovox Stúdió produkciós és művészeti vezetője volt. Sajátos megvilágítások kiemelkedő mestereként a hatvanas évek legnépszerűbb, leglátványosabb produkcióiban dolgozhatott Keleti Márton és Várkonyi Zoltán alkotótársaként. Az 1965-ben és 1966-ban készült Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán és A kőszívű ember fiai című, Jókai Mór regényklasszikusain alapuló műveknek egyaránt operatőre volt. Szintén operatőre volt például az 1960-as Merényletnek, melyben Hildebrand István operatőr bravúros vizuális megoldásainak, mint például a szubjektív szemszög és a vízszintes síkot függőlegesként ábrázoló felső gépállás használatának köszönhetően végig megőrzi fenyegető arctalanságát, a film zárlatában pedig eléri célját, megelőlegezve a paranoia­thrillerek legfontosabb jellegzetességét, az unhappy endet.

Ahogy a 1963-ban bemutatott Kertes házak utcája című alkotásnak, ami formai szempontból közel áll Antonioni filmjeihez, vagy az abban az évben megjelent Foto Hábernek, ahol autentikus életképeket mutathatott meg a korabeli pesti kolorlokálból. Kiválóan jelenítette meg a hatvanas évek végi „frizsiderszocializmust" az 1969-ben bemutatott A veréb is madár című alkotásban. A hetvenes években olyan nemzetközi tévésorozatok operatőre volt, mint a Sztrogoff Mihály és a Mozart. Kevés film akad a magyar filmtörténetben, amely annyira kihasználná a mozi piktoriális lehetőségeit, mint az 1980-as Nárcisz és Psyché, Bódy Gábor remekműve. Ebben Hildebrand István operatőr gyakran káprázatosan intenzív fényekben fürdeti a szereplőket, s rendre speciális szűrökkel koszolja, párásítja vagy tükrözi a filmképet. Utolsó filmjeinek egyike a máig közkedvelt, szintén 1980-ban készült A Pogány Madonna, aminek remek képi megjelenítése is az ő nevéhez fűződik.   Filmoperatőri és filmrendezői munkásságát több alkalommal is elismerték díjakkal és kitüntetésekkel. 1960-ban Balázs Béla-díjat kapott, 1962-ben és 1967-ben elnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját, 1979-ben pedig érdemes művész lett. A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét 1994-ben kapta meg, 2004-ben Szkíta Aranyszarvas díjat, 2007-ben Legenda-díjat vehetett át. Magyar Filmszemle életműdíjas (2008) és Magyar Filmkritikusok Díja: Életműdíjas (2016) lett, 2018-ban megkapta a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál életműdíját. 2019-ben Kossuth-díjat kapott, a Nemzet Művésze díjat pedig 2020-ban vehette át.

A legendás operatőr életét bemutató Jelenetek egy operatőr életéből – Hildebrand István legendáriuma című dokumentumfilmet 2015 novemberében mutatták be (rendezte: Kocsis Tibor és Konecsny Emőke).