A Berlinale Classics szekcióban Enyedi 30 éve forgatott, digitálisan restaurált elsőfilmje lesz látható. Az én XX. századommal Enyedi üstökösként robbant be a világ filmművészetébe: Cannes-ban, 1989-ben elnyerte az elsőfilmeseknek járó Arany Pálmát: az Arany Kamera-díjat, és a The New York Times beválogatta az év legjobb tíz filmje közé. Az egész világ üdvözölte azt az üde hangot, trendekbe nem illeszthető szerzői látásmódot, eredeti formavilágot, amely azóta Enyedi védjegyévé vált. A kritikák az ész, a mágikus humor, a sugárzó erő filmjének titulálták, volt, aki Fellinire is utalt vele kapcsolatban. A The New York Times kritikusa, Vincent Canby így írt a filmmel kapcsolatban. „Az én XX. századom, melyet Máthé Tibor fényképezett, az egyik legszebb fekete-fehér film Fellini 8 és fél című alkotása óta, óriási humorral…”

Buster Keaton egy ágyú csövébe dugja a fejét, miközben fáklyájával a kanócot keresi, hogy azt meggyújtva elpusztítsa magát – a 20. századi emberiség e burleszk, szimbolikus képével már a prológusban elmondja Enyedi a véleményét a világunkról. Hogy utána a némafilmek szándékolt naivitásával mesélhessen a fény századáról, a történetet Edison két találmánya, az izzó és a távíró a felfedezése közé illesztve. Azt a fényes és látványos pontot, a milleniumi világkiállítás idejét kereste meg történetével, ahonnét újra kellene írni a „büntető századdá” fajult történelmet, önpusztító civilizációnkat.

Az én XX. századommal Enyedi üstökösként robbant be a világ filmművészetébe (fotó: Jávor István)

„Csodálatos a világ, amelyet Isten alkotott, és csodálatos az ember, amely azt most megtanulta formálni” – mondja Edison, a különleges kisugárzású tudós, mikor a 19.-20. század fordulóján útjára bocsátja a kommunikációt forradalmasító távírót. A jelenetsort úgy vették fel, hogy a távíró története is fénytörténet legyen: a hír fényként járja be a földet, ahogy egy nap alatt a Nap körbejár. Enyedi posztmodern filmje fénnyel, a csillagok énekével kísérve, a frissen megszületett mozi némafilmes stílusában, enciklopédikus igénnyel írja újra, hol romlott el a század, milyen értékrendek mentén határozta el magát az emberiség, hogy a lövészárkokba kényszerítse magát. A csillagokban született, s kislánykorában egymástól elszakított ikerpár, a könnyű erkölcsű szélhámosnő, Dóra és a szorongó anarchistalány, Lili párhuzamosan futó, romantikus kalandfilmjében arra döbbenhetünk rá, mennyire alkalmatlanok a szerepek, az elvek, hogy életünket irányítsák. Enyedi még a megállíthatatlan és elfajuló modernitás árnyékában is képes arról mesélni, hogy az élet csoda, s a csoda természete minden élőlényben ott rejtőzik.

Az elfajuló modernitás árnyékában is képes arról mesélni, hogy az élet csoda (fotó: Jávor István)

A két lány (Dorotha Segda) történetét a korszak jellegzetes tudós világutazója, Z. úr (Oleg Jankovszkij, Tarkovszkij csodálatos színésze) köti össze, aki mindkettejükkel találkozva megéli a teljességet, a NŐT, s nem érzékeli, hogy nem egy, hanem két nőről van szó. Az ebből fakadó, s a burleszkre annyira jellemző furcsa félreértések adnak alkalmat arra, hogy egy hatalmas panorámával a kor számtalan filozófiai, eszmetörténeti áramlata is ott kavarogjon a történet mögött. Mindkét lány különböző szerepekbe van kényszerítve. Dóra expresszvonaton és luxushajón bújik gazdag férfiak ágyába, Lili röplapokat terjeszt és robbantani próbál. Lili a férfinemet vádolja Z. úrnak, miközben az átemelte egy falon, a nőgyűlölő Otto Weininger szexista előadása miatt. A férfi erre szerelmet vall, de Lili ezt már nem hallja a fal túloldalán… Robbantani indult – ugyanabban a moziba, ahova a férfi hívta. A film egyik legcsodálatosabb jelenete, az örökmozi képe, amint a nézők kirohannak, de a filmek (16 vásznon egymás mellett) szimultán peregnek tovább, mintha semmi sem történt volna.

A férfi-nő játszmák következő ironikus fejezetében Z. úr Lilin bosszulja meg Dórát. A szűzlány kapja meg, amit a férfi a félvilági nővel megjárt. Miután Dóra a luxushajón egy szeretkezés közben ellopta a pénzét, a férfi lakásában szinte pellengérre állítja, gúnyosan, keményen bánik a robbantásos történet miatt bűntudatot érző Lilivel. A film minden jelenete szélsőséges, nagyon nagy erővel előadott jelenetek fűzére, óriási ereje a színészi arc. Máthé Tibor operatőr Dórának a környezetét, Lilinek a szemét festi ragyogóra.

A film óriási ereje a színészi arc (fotó: Jávor István)

Az elvek, akárcsak a szerepek rendre meghiúsulnak: Lili nem tudja élő emberre rádobni a bombát, Pavlov bedrótozott, mindenre kondicionált kutyáján is őrködnek a csillagok, vetítésüknek köszönhetően megszökik a kísérleti kutya, hogy ő is a világ felfedezésére indulhasson. Miként ez a kutya, vagy a csimpánz – akit kíváncsisága miatt dugtak állatkertbe – a film minden kis etűdje szimbolikus fricska a tudásvágyó, szerepjátszó emberiségnek. A szerepekkel szemben minden vidám, ezerszínű, a pitypangtól a méhecskén át a szamárig. Az emberiséggel szemben csak az állatok bölcsek, mint ahogy az ezt követő Enyedi filmekben is – a csigától a szamárig. A feszületekkel ellátott mitikus válaszúttól a szamár vezeti el a gyarló férfit a tükörlabirintusba, ahol megtörténik a nagy, mesebeli találkozás Dóra, Lili és Z. úr között. A tükörlabirintus a valóság ezer arcának, illúzióinknak a felejthetetlen, mágikus vizuális képe. Rádöbbenhetünk, hogy minden csak értelmezés, semmi sem az, aminek látszik. A film zárlata – a Kubában felvett gyönyörű csatorna a fényfilm méltó lezárása – maga a tiszta filozófia – visszatérés az ősi kezdetekhez, ahol víz és ég elválik, minden történet súlytalanná válik.

Létfilozófiai nézőpontból tekint a századra (fotó: Jávor István)

Enyedi elsőfilmje az ún. magyar fekete-széria egyik kiemelkedő darabja volt, amely többek között Tarr Béla Kárhozat, vagy Fehér György Szürkület című filmjeivel írható le. Csak abban közös ezeknek a filmeknek a szemléletével, hogy létfilozófiai nézőpontból tekint a századra. De sem ebben, sem a következő filmjeiben (Bűvös vadász, Tamás és Juli, Simon mágus, Testről és lélekről) nem a pusztulás, hanem a létezés csodájának krónikása. Nem véletlenül volt Az én XX. századom munkacíme Csodálatos a világ. Miközben Enyedi munkáit nézzük, érezzük szerető együttérzését minden lény, s az élet szörnyű banalitása iránt. Egy szamár, vagy akár két szarvas segítségével megállhatunk néhány pillanatra, és bekukucskálhatunk egy másik ember érzéseibe, hogy odafigyeljünk rá.  Ez a legtöbb, amit kaphatunk és adhatunk.

A film teljes körű digitális restaurálását a Magyar Nemzeti Filmalap Filmarchívum és Filmlabor végezte a film eredeti kellékeiről, 4K felbontásban, Máthé Tibor operatőr közreműködésével, 2017-ben. 

A cikk angol változata megjelent a Hungarian Film Magazine 2018-as berlini számában.