„A legendás magyar rendező, Bódy Gábor (1946-1985) opus magnuma. Weöres Sándor (1913-1989) fiktív verseskötete nyomán Bódy a modernitás határán játszva a szenvedély, a hatalompolitika, a tudomány és képalkímia roppant komplex kaleidoszkópját alkotta meg. A mű következetesen ellenáll mindenfajta besorolási kísérletnek, epikus terjedelmével és formai merészségével egyaránt a határokat feszegeti. A főszerepekben egymás ellenpólusaként olyan sztárok, mint Udo Kier (Nárcisz) és Cserhalmi György (Zedlitz báró) brillíroznak, Psyché szerepét pedig Patricia Adriani spanyol színésznő alakítja. A magyar állami televízió számára készült film Németországban leginkább csak rövidített változatban volt látható. A Hildebrand István operatőr bevonásával készült gondos rekonstrukció nyomán a Nárcisz és Psyché korábban soha nem látott minőségben, most először német felirattal jelenik meg! A filmnek nincs szinkronizált változata; nem is lehetne, egyrészt mert a film a szereplők hangját sokszor kvázi zenei módon, elektronikusan átdolgozva és torzítva használja fel, másrészt, mert az eredeti film eleve soknyelvű (magyar, német, angol, szlovák, lengyel, cigány)” – hangzik a dvd ismertetője.

A film német sajtóvisszhangjából:

„Bódy Gábor 1977-ben lett a Balázs Béla Stúdió vezetőségének tagja, nem sokkal később pedig az állami filmgyár, a Mafilm kísérleti film szekciójának vezetője. Szinte korlátlan eszközök birtokába jutva ki is használta azokat: a Nárcisz és Psyché költségeit és terjedelmét tekintve is grandiózus, eredetileg hétórás eposz, amely kettős ürüggyel – egy boldogtalan szerelem történetét elmesélve és rohamtempóban vezetve végig minket a magyar történelmen 1795-től az 1930-as évekig – a mozi látnoki lehetőségeinek teljes eszköztárát tárja elénk. Minden jelenet egy-egy újabb csodálatos zsákbamacska, amelyből egyre szokatlanabb, őrültebb ötletek sorjáznak elő. Bódy 135 percen keresztül szédületes utazások és lenyűgöző tablók, lassított táncok és gyorsítva száguldó felhők, halvány pasztellárnyalatok és rikító színek kavalkádját zúditja érzékeinkre.” (Frankfurter Allgemeine Zeitung)

„A cselekmény természetesen nem pusztán filmnyelvi kísérletezésre ad alkalmat, és nem is csak a "szerelmi történet" hatásos és minden bizonnyal megkérdőjelezhető túlzásait szolgálja. A tökéletes, szellemes, nemritkán látomásos képek kifürkészhetetlen vizuális összetettségükkel a történetet – amelynek 120 éve alatt a szereplők nem öregszenek – sokkal inkább „felperzselt múltunk”, a felvilágosodás és a technikai-racionális kor drámájává teszik. A képek a megszenvedett téveszmékről, a tudománynak "a csak önmagát szerető ég" utáni megdicsőült küzdelméről, arról a viharos, kreatív érzékiségről, amelyet megtör és felfal a megvalósíthatóság lassan pusztító polgári technokráciája, s nem utolsó sorban e "házasság" miatti kétségbeesés nyomán a fasizmusba torkolló megalomániáról mesélnek. Amikor Psyché az első világháborút követő légüres időszakban meghal, tulajdonképpen már rég halott. Csak a film epilógusa hagyja nyitva, hogy valójában meghalt-e egyáltalán, azaz tulajdonképpen van-e még egy esélyünk.” (die tageszeitung)