Ruth Beckermann Waldheim keringő című dokujában újraértelmezte a politikus-diplomata hatalomszerzési taktikáját leíró terminus technicust, összegyűjtve mindazon filmes és írott dokumentumokat, amelyek Waldheim 1986-os, a szövetségi elnökségért folyó kampányát árnyalták. Míg az elnökjelölt családjától övezve kampánykörútján primulákat (nem krumplit, vagy ételcsomagot!) osztogat, boldog mosollyal fogadja hívei rajongását, a háttérben súlyos vita zajlik. Ekkor váltak publikussá ugyanis azok az iratok, amelyek azt bizonyították, hogy az ENSZ főtitkári pozícióját 1972. január 1. –1981. december 31. között betöltő karrierdiplomata az életrajzában „diplomatikusan” átugrott 1942-44 közötti időszakban a Wermacht tisztje volt, kitüntették, s a szaloniki tömeggyilkosságról minimum tudnia kellett.

Beckermann kristálytiszta őszinteséggel, sohasem drámázva maga narrálja filmjét. Minden jel szerint ez a film az egyik összekötő kapocs a kortárs osztrák társadalom lelkiismerete és – hogy csak a legnagyobbakat említsük – Michael Haneke vagy Ulrich Seidl (különösen ez utóbbi A pince című dokuja) alkotásai között. Waldheim az osztrák társadalomról is sokat elmondó retorikával nyerte meg a választást. Tagadta, hogy náci lett volna – őt mindössze besorozták, s teljesítette kötelességét a hazája iránt.

Waldheim keringő (forrás: austrianfilms.com)

Ellentámadásának alapját a kollektív bűnösség elleni határozott tiltakozás képezte. A frissen konstruálódó, törékeny osztrák identitásba nem fért bele a háborús bűnöknek még az emlegetése sem, így vált ez a „valcer” Ausztria bűntudata kollektív elfojtásának történetévé is. Waldheim a tagadásával mindazoknak a tagadását legalizálta, akik tudni sem akartak arról, hogy közük volt a náci rendszerhez, netán felelősség terheli őket. Beckermann filmje azért igazán kiváló, mert lépésről lépésre megmutatja, hogy a szándékos amnézia hogyan válik a begyakorlás révén spontán amnéziává. Jól bevált praxisa az önigazolásnak őszintén hinni abban, amit az ember önmaga felelősségtudata elől menekülve állít. Persze még egy összetevő szükségeltetik hozzá: cáfolni kell a csöndben tanúskodó dokumentumok létét.

Waldheim az ügyet kirobbantó Zsidó Világkongresszust igyekezett hitelteleníteni, azt állítva, hogy összehangolt támadást folytat ellene „egy kis, de annál nagyobb nemzetközi befolyással rendelkező csoport”. A kódok jól érthetőek voltak a háború előttről. Waldheim tagadásával hívei tagadását is legalizálta, ahogy azt is, hogy hazug emberként is elképesztő karriert lehet befutni. A film talán legszomorúbb pontja Tom Lantos és Gerhard Waldheim, a politikus fiának beszélgetése az amerikai kongresszus meghallgatásán. A bankárként dolgozó férfi kiállt apja mellett, elmondta, hogy az soha nem beszélt háborús éveiről, mert gyűlölte a harc minden formáját. Lantos nagyrabecsülését fejezte ki a fiú gesztusát illetően, ugyanakkor keserűen utalt arra: ezt a fajta hallgatást alighanem rajtuk kívül kevesen hinnék el szó szerint a tények ismeretében. A meccs lejátszhatatlannak tűnik, ha nincs érzelmi fogadókészség a tényekre.

Waldheim keringő (forrás: austrianfilms.com)

Ruth Beckermann az állásfoglaló rendezők csoportjába tartozik, ám nála ez a két tevékenység kettéválik. Ezt, a mindenfajta propagandát az alkotásból kizáró rendezői pozícióját is beleépítette filmjébe. Az 1980-as évektől dokumentálta, korrekt interjúkkal nyomozta a Waldheim-ügy fordulóit. Amikor a konkrét tiltakozást fontosabbnak tartotta, nem vitt kamerát. „Dokumentálsz, vagy tiltakozol. Egyszerre nem lehet.” – mutatja be álláspontját filmjében Beckermann. Abban a filmben, amely ugyan konkrét esetet vesz górcső alá, ám nagyon pontosan modellál minden hasonló, bonyolult mechanizmusú társadalmi elfojtást, amely a leegyszerűsítő, propagandisztikus állítások, köztük a gyűlöletkeltés legtermékenyebb táptalaja.