Az én XX. századom visszatér a francia mozikba is
A fény százada
Egyfajta kárpótlásnak is tekinthetjük a Testről és lélekről című filmért tavaly Enyedi Ildikónak ítélt Arany Medvét. A magyar rendező számára némileg keserűen alakult a 21. század eleje, hiszen utolsó mozifilmjét (Simon mágus) még 1999-ben forgatta. Jelzésértékű, mert századforduló, noha eggyel korábbi volt az, amely e rendhagyó alkotót ismertté tette. 1989 tavaszát írtuk. A berlini fal már repedezett belülről, s Az én XX. századom Cannes-ban elnyerte az Arany Kamerát.
A sűrű és méltóságteli textúrájú fekete-fehér matériába foglalt film egy amerikai éjszaka varázslatával indul, melyet Thomas Edison őseinek szellemei látogatnak. Az ő fénykoszorúi lyuggatják át meg át 1880 szilveszter éjét, és eme elektronikus angyali üdvözlet mennyboltja alatt születik meg két ikernővér, akiket azonnal elválasztanak egymástól. Az elbeszélés meglepő bolhaugrásokat enged meg magának távirati stílusban – New Yorkból Budapestre, két árva lánykáról villanytündérre, egyetemi előadótermekből az Orient Express-szel budoárokba –, melynek során kitalálja a saját képzeletbeli területét a technológiai álmodozás, a testvér-melodráma és a népszerű szappanopera háromszögében. Ám a filmet nem csak a Mitteleuropa-nosztalgia hatja át, legalább annyira beleivódott a messzi kor Zeitgeistja is. A két nővér (1900-ban, húszas éveikben egyikük nagyvilági dáma, másikukat az anarchizmus vonzza) útjainak kalandos kereszteződéseiben bátran láthatjuk a töredezett, vén Európa metaforáját a homályosan előre megérzett újraegyesülés előestéjén.
A szándék szerényebb és eredetibb, mint egy földrészméretű freskó: huncutul és könnyedén megragadni néhány ellentmondását a Történelemnek, amelyben nem minden halad egyforma sebességgel. A tudományok fejlődése szükségszerűen együtt jár az életvitel egyfajta ellenállásával; az emancipációs stratégiák óhatatlanul a rejtőzködés és a cselszövés szükségességének vannak alárendelve. Annak dacára, hogy kontextusa pontosan megrajzolt, a film tiltakozás is a történelmi és a képzelt determinizmusok ellen. A megkettőzött hősnők (ugyanaz a színész, Dorotha Segda testesíti meg őket) sorsa inkább az elképzelt lehetséges életek gyűjteményével rokonítható. E történelmi mese szép, játékos magabiztossága, mely ugyanakkor nagyrészt mentes a valószínűség szükségszerűségétől, kalandos karriert sejtetett alkotójának. Nem egészen így történt. Egy okkal több arra, hogy engedjünk e lidércfényű film vonzó ötletparádéjának.
Joachim Lepastier, Cahiers du Cinéma, 2018 március. Fordította Boronyák Rita.