Zubrowka köztársaság festői hegyei között magasodik a jobb napokat látott Grand Budapest Hotel. A hatvanas években, amikor a kerettörténet játszódik, már lepattant és néptelen. A vendégek között van egy író, aki összeismerkedik Moustafa úrral, aki egy vacsora alkalmával elmeséli neki, hogyan lett londinerből hoteltulajdonos. Ambíciózus gyerekként Gustave úr vette fel és vette szárnyai alá. Ő volt akkoriban a nagyhatalmú concierge, aki a vendégek minden kívánságát ismeri. Különös tekintettel a hölgyvendégekre. Egy akkurátus és költői lélek, ami ritka kombináció. Amikor idős, dúsgazdag szeretője váratlanul elhalálozik, egy értékes festményt hagy rá, amivel kivívja a család, különösen az örökös haragját. Kénytelen ellopni a festményt, ami kalandos események sorát indítja be a fiú és pártfogója számára…

Minden kép tökéletes

A kettős flashbackben elmesélt, fantáziadús, nem szokványos látásmódú történet időutazás egy osztrák-magyar monarchia inspirálta alternatív valóságban. A főhős, Gustave úr szerint a stílus maga az ember, és így gondolhatja ezt a rendező, Wes Anderson is, akinek filmjei nagyon jellegzetes stílusúak. Mint a film végi ajánlásból kiderül, ez alkalommal Stefan Zweig művei ihlették. Vélhetőleg ezek közül is a nácik elől emigrációba kényszerült osztrák író legszebb írása, amelyet kevéssel 1942-ben bekövetkezett öngyilkossága előtt írt: A tegnap világa című visszaemlékezés. Nosztalgikus visszapillantás ez a létében fenyegetve érzett európai kultúrára. A múlt, amelynek értékeit Gustave úr megpróbálja életben tartani, ugyanúgy defenzívában, megsemmisülőben van, mint a Stefan Zweig Bécse és Párizsa volt 1942-ben.

Háttérben egy letűnt kor embere

Gustave úr is bejárta a szamárlétrát, londinerből lett concierge, aki a vendégekről gondoskodik. És ebben nem ismer tréfát. A kifinomult stílus a lételeme, a pezsgőévjáratok és parfümök ismerője, a költészet rajongója, aki minden alkalomra elő tud húzni egy vonatkozó (ám sokszor oda nem illően hosszú) idézetet. A humanitás, az ember és ember közötti egyenlőség hirdetője egy olyan korban, amikor a barbárság fenyegetően tör előre. Hiszen a háttérben háború zajlik, fegyveres hordák törnek az elegáns szalonkocsira és próbálják kipenderíteni onnan a láthatóan nem árja fiút. Gustave úr a polgári kifinomultságot, a szellemi igényességet szegezi szembe a barbár hordákkal, és láss csodát, működik, legalább a filmben... Ráadásul marcipán színekben, szinte túlcsorduló képekben, a rendező összetéveszthetetlen, kicsit őrült stílusában. Ebben a mesebeli világban a legsötétebb és legszomorúbb esemény is vicces fordulatot vesz. A történet nem bonyolult, de profin vannak összerakva a műfaji klisék (szöktetés a börtönből, menekülés), minden beszorozva százzal, egy különleges szemüvegen át nézve. Mindenütt jelen van a groteszk, fekete humor, a szépséget minduntalan szabálytalaság töri meg, mint egy hatalmas anyajegy egy fiatal női arcon, káromkodás a költői monológban, balegyenes a meggyőző szónoklat végén.

Előtérben az író, akit megtalált ez a történet

Stefan Zweig nyelvi virtuozitását a rendezőnek sikerül képi virtuozitássá transzponálnia. A három idősík (nyolcvanas évek, hatvanas évek, harmincas évek) három képformátumban jelenik meg: szélesvásznú, normál és 4:3-as, szinte négyzet alakú kép váltakozik. A gyors vágások és svenkek révén sietős tempóban halad a cselekmény a műfaji szabályok által meghatározott pályán, mintha a néző is a filmben látható sípályán siklana a végkifejlet felé, a sok verbális poént és vizuális részletet ki sem élvezhetjük igazán.

Minden kép olyan, mint egy festmény. Tilda Swinton játssza a nyolcvanas szeretőt

Sajnos a film csak címében kötődik Budapesthez (bár imázsfilmnek így is beválik), és sajnos nem is nálunk forgatták, hanem a babelsbergi stúdiókban, a külsőket pedig egy volt kelet-német kisvárosban, Görlitzben. A német koprodukció miatt, aki ismeri a német filmeket, az átlagosnál is több sztárt fedezhet fel. Mert ebben a filmben a legnyúlfarknyibb szerepben is sztárok láthatók, elég egy pillantást vetni a lenti stáblistára. Többségük a rendező visszatérő kedvence, sokszor furcsa maszkban – jól szórakozhatunk a beazonosításukon. Rossz nyelvek szerint a sztárdömping az oka, hogy Anderson két egymást követő filmje is A-kategóriás fesztivált nyithatott meg. (A Holdfény királyság a 2012-es cannesi fesztivál, ez a film az idei Berlinále nyitófilmje volt, itt a legjobb rendezés díját is elnyerte). A sztárfelhozatal azonban nem válik öncélú magamutogatássá. A színészek láthatóan élvezettel komédiáznak, a karikaturisztikus figurák kidolgozásában mindenki mindent beleadott, a legkisebb részletet sem bízták a véletlenre. Ralph Fiennes kitűnő a főszerepben, fiatal partnere, Tony Revolori pedig méltó hozzá.

Egy első szerelem története is (forrás: Grand Budapest Hotel)

Ez a film nemcsak azért lehetett ideális nyitófilm, mert a sztárok jól mutatnak a vörös szőnyegen, hanem mert ideális felütés, egy pozitív, sőt megkockáztatom, felemelő érzésekkel eltöltő kellemes élmény, és nem csak a fesztiválozóknak, hanem bárkinek, aki hisz a mesékben, abban, hogy a jó győz, és a tegnap világa nem tűnt el nyomtalan. Kattintsanak rá a trailerre, nézzék meg a képeket, győződjenek meg róla a saját szemükkel a moziban.

Ajánljuk:

• széplelkeknek és idealistáknak
• akik értékelik a vizuális perfekcionalizmust
• akik bírják a groteszk, fekete humort
• akik szerették Wes Anderson korábbi filmjeit

Nem ajánljuk:

• akik nem szívesen rugaszkodnak el a realista ábrázolásmódtól
• akik gyerekes dolognak tartják a mesét

A Grand Budapest Hotel
The Grand Budapest Hotel, színes, feliratos, amerikai vígjáték, 100 perc, 2014, rendező, forgatókönyvíró: Wes Anderson, operatőr: Robert D. Yeoman, szereplők: Ralph Fiennes (Gustave), Tony Revolori (Zero Moustafa), Tilda Swinton (Madame D.), Saoirse Ronan (Agatha), Edward Norton (Henckels), Jude Law (fiatal író), Bill Murray (M. Ivan), Adrien Brody (Dmitri), Owen Wilson (M. Chuck), Willem Dafoe (Jopling), Harvey Keitel (Ludwig), Jeff Goldblum (Kovacs), Jason Schwartzman (M. Jean), F. Murray Abraham (Mr. Moustafa), Mathieu Amalric (Serge)