A Berlinalén két éve versenyzett, nálunk maroknyi rajongót szerzett Sárkány közeleg! rendezőjét, Mani Haghighit kedvelik Berlinben, Disznó (Khoot) című legújabb filmjét is versenymezőnybe hívták. Hőse, Hasan (Hasan Majuni), a filmrendező folyton dühöng. Az egykor nagy sikerű Randevú a vágóhídon (van-e, aki ne gondolna Enyedi Ildikó filmjére?) betiltott alkotóját a fiatalok lekörözik, feleségétől elhidegült, anyja kezdi elveszteni a józan eszét, szerelme, Shiva (a csodálatos Leila Hatami – Farhadi: Egy válás története – első komikus szerepe), akit ő tett sztárrá, átpártol az egyik „új undok” kurzuskedvenc rendezőhöz. A városban filmrendező-sorozatgyilkos szedi áldozatait. A férfi egy internetmegosztás (a szociális média kritikájának helye) miatt gyanúsítottá válik.

A jellemrajzok, a helyzetkomikumok szereztek néhány kellemes percet, ám a film összességében nem üti meg egy A kategóriás fesztivál versenyszintjét. A rendező cáfolta, hogy az iráni helyzetet tükrözte volna, vagy akár csak utalt volna a házi őrizetben tartott, a rendezéstől húsz évre eltiltott Jafar Panahira. Az interjúban úgyszólván maga tárja föl, hogyan vált súlytalanná az alkotása. Haghighihoz hasonlóan cinikusan azt is mondhatnánk, hogy csak az igazán nagy tehetségek tudnak megfelelni Berlinnek és Teheránnak egyszerre.

Hu Bo Egy nyugodtan üldögélő elefánt (An Elephant Sitting Still) című, a Fórum szekcióban bemutatott első nagyjátékfilmje a maga 230 perce dacára is inkább érdemelt volna versenyszekció-részvételt. Az érdekes, felkavaró film lassan, apró helyzetek, párbeszédek során ismertet meg a szereplőkkel, rajtuk keresztül egy észak-kínai kisváros nyomasztó, az éhezésig szegény lakóival, a kilátástalan mindennapok lassan felőrlő mechanizmusával. A szereplők jellemrajza ítéletmentes, árnyalt, ami annak fényében különösen meglepő, mennyire fiatal ember volt a film alkotója. A három főszereplő Manzhouliba vágyik, mert azt hallották, az ottani állatkerben van egy elefánt, amelyik csak üldögél nagy nyugalomban, tudomást sem véve semmiről. A film tehetséges, fiatal rendezője tavaly, 29 évesen véget vetett az életének. (Update: a FIPRESCI zsűrije ezt a filmet díjazta a Fórum szekcióból)

A „nyugdíjból frissen visszatért” Steven Soderbergh iPhone-nal forgatott Unsane-je (kb. 'Elmebeteg') a film első harmadáig jó tempóban izgalmas kérdéseket vet föl, a baj az, hogy a fennmaradó időben egy közepes tévéfilm mélységéig ereszkedve maradéktalanul meg is válaszolja azokat. Sawyer (Claire Foy) évek óta menekül zaklatója (Joshua Leonard) elől. Amikor pszichológushoz fordul, a lányt akarata ellenére a Száll a kakukk fészkére-stílusú elnyomó zárt intézetbe zárják. Mintegy véletlenül éppen ott dolgozik megbecsült ápolóként a zaklató is.

A film érdekessége inkább formai, az, hogy egy mobillal is teljes értékű moziélményt tud nyújtani műfajfilm-kategóriában. A sajtótájékoztatón Soderbergh kölykös mosollyal ecsetelte, mekkora élvezetet jelentett számára ennyire ellenőrzése alatt tartani a látványt. Ha hozzátesszük, hogy (apja és anyja nevét használva) operatőre és vágója is volt két hét alatt elkészített filmjének, hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy inkább ujjgyakorlat, technikai kísérlet lehet pályáján az Unsane. A jó hír az, hogy míg „visszavonulása” előtt nem élvezte a munkáját, ezt most mindennél jobban. Kérdés, versenybe válogatták volna-e, ha nem ő az alkotója.

A versenymezőnyben, de versenyen kívül bemutatott Eldorado című dokumentumfilmnek mind tartalma, mind fogadtatása sok tekintetben emlékeztet rendezője, Markus Imhoof korábbi, A csónak megtelt (1981, Svájc Oscar-nevezettje) című játékfilmjére. Ugyanúgy emberek menekülnek az életüket kockáztatva, ám a célország(ok)ban nem fogadják be őket. A kortárs retorika annyiban különbözik a Csónak-étól, hogy számos alkalommal elhangzik az „Isten hozta Önöket a szabadság földjén”, „Önök végre biztonságban vannak.” A gyakorlat ugyanaz, amit játékfilmben Jonas Carpignano Mediterranae-jában, és folytatásában, az A Ciambra-ban láthattunk. Imhoof nagy munkája abban áll, hogy dokumentumfilmes eszközökkel sikerült a teljes ördögi kört megmutatnia. Azt, milyen út vezet az emberi jogokat emlegető szép szavaktól a rendszer állandósulásáig, s hogy az kiknek érdeke.

A játék-, és dokumentumfilmet az az alapélmény köti össze, amely alkotójukat Giovannához, egy olasz menekült zsidó kislányhoz fűzte, aki a második világháború ideje alatt került hozzájuk. Összebarátkoztak, a kislány olyan lett számára, mintha a nővére volna. A békekötés után a svájci hatóságok hazaküldték Giovannát a nyomorba, Imhoof családja nem tehetett semmit a döntés ellen. A gyerekek évekig leveleztek, aztán a kislány tizennégy évesen meghalt a trauma, a nyomor és a rossz orvosi ellátás miatt. Amikor Imhoof 1978-ban Milánóba költözött, fölelevenítették a kapcsolatot Giovanna édesanyjával, aki úgyszólván a gyerekeik pótnagyanyja lett.

Amikor a hetvenes éveiben járó rendező a menekültválság képeit meglátta, Giovannára gondolva csatlakozott az olasz „Mare Nostrum” legénységéhez, akik Líbia partjai körül mentik a lélekvesztőkön útra kelőket. Filmre vette a végletekig elcsigázott emberek mentését, a nyilvántartási procedúrát, az orvosi vizsgálatot. A menekülttábort, ahol a munkajogi törvények értelmében tilos munkát végezniük, a környezetüket is fizetett személyzet tartja rendben. S mert munkát nem kapnak, e több hónapos procedúra után a menedékjogot kapottak ugyanoda kerülnek, mint a szisztémát megkerülők: a zsúfolt, mocskos gettóba. Nagyon sokszor ezerszer rosszabb helyzetbe jutnak, mint ahonnan elmenekültek. Itt Raffaele Falcone szakszervezeti aktivista kalauzolja Imhoofot, másképpen be sem jutna, a filmezést kifejezetten tiltja a maffia. Mert munkát csak tőlük, feketén tudnak az emberek szerezni, a nők még úgy sem, őket prostituálják a capo-k. Kereslet éppenséggel van, esténként az olasz férfiak sorbaállnak a szolgáltatásaikért.

A folyamat erősen leegyszerűsítve a következő, nyilatkozta a rendező a sajtótájékoztatón: az emberek elmenekülnek a háború vagy a szegénység elől, Európában éhbéren tartott rabszolgák lesznek, feldolgozzák például az olasz paradicsomot, vagy a tejet, amit a gyártó elad ott, ahonnan jöttek. S mivel olcsóbb, mint a helyi termék, azt veszik. A filmbeli példa a Szenegálba visszatoloncolást elfogadó parasztemberé, aki bizakodva megy haza a 3000 svájci frank életkezdési támogatással. Vesz belőle két tehenet, ám az EU támogatja az Európában termelt tej Afrikába történő importját. A helyi ipar és mezőgazdaság elsorvad vagy ki sem alakul, és „a legszegényebbek bőrére menő perverz körforgás” újraindul. Két nyertese van a folyamatnak: a maffia (benne az embercsempészek) és a multik. Az Imhoof által követett 1800 menekültből egyetlenegynek, Akhet Téwendének sikerült a lehetetlen: Párizsban tanulhat, természetesen nem függetlenül Imhoof kapcsolataitól. Mellette egy étteremben is dolgozik, s csak a fesztiváligazgató, Dieter Kosslick személyes közbenjárására sikerült elintézni, hogy Berlinbe utazhasson. Vonattal, mert repülőre nem szállhatott.

Két éve hasonló tematikájú film vitte el az Arany Medvét. Gianfranco Rosi: Fuocoammare-ja a kiszolgáltatottságra koncentrált, nem tudta megmutatni, milyen fenyegető veszélyeket jelent a menekültek tömeges Európába áramlása. Imhoof munkája azért úttörő, mert dokumentációt nyújt arról a hasonló eszközökkel kevéssé hozzáférhető szegmensről is, hogyan erősödik és gazdagodik az alvilág a menekültválság következtében. Az egyik capo, immár teljesen legális paradicsomgyárat alapított. Imhoof a sajtótájékoztatón azt hangsúlyozta: senkit nem szeretne hibáztatni. A rendszert működtető kiégett hivatalnokok ugyanúgy áldozatai a rossz szisztémának, mint maguk a migránsok.

A Touch me not-ot (Ne érints meg), a román Adina Pintilie angol nyelven forgatott filmjét fokozott várakozás előzte meg, ám ezt a filmet hagyta ott a legtöbb újságíró. A valóságot és fikciót vegyítő mű azt kutatja, hogyan juthatna túl a középkorú Laura (Laura Benson) a testi érintkezéstől való viszolygásán, hogyan élvezhetné saját szexualitását. Érzéki utazásában tökéletes callboy, bölcs transzvesztita segíti, művészien – értsd szuperközelik bőrről, szőrről, minden másról – fényképezett szoftpornó-gyorstalpalót nyújtva a témában netalán járatlan nézőnek. A „különórákat” közösségi foglalkozás képei váltogatják, melynek keretében fogyatékkal élők és gondozóik osztják meg egymással viszonyukat a testükhöz, lelkük határainak intim megtapasztalásának apróbb-nagyobb eseményeit. A filmforgatást magát is tematizálja az alkotás: a rendező játssza Laura lányának szerepét, aki interjút készít anyjával a kamera előtt és mögött egyaránt. Az alkotás egy pontján az asszony érdeklődését fölkeltő Tómas (Tómas Lemarquis) is a felvevőgép mögé kerül. A feltehetően a dokuktól a művészfilmek irányába forduló Pintilie első nagyjátékfilmje minden bizonnyal megosztó alkotás lesz, ha akad számára vállalkozó kedvű forgalmazó.

A mezőnyből Wes Anderson filmje mellett toronymagasan emelkedett ki, e pillanatig a független zsűriktől két díjat kapott az In den Gängen (A polcok között). Bővebben külön is írunk róla, most annyit árulunk el, hogy Thomas Stuber, a diák-Oscar jelölt Von Hunden und Pferden és a Magyarországon is vetített Herbert rendezője, Aki Kaurismäki legjobb német tanítványa, mostani alkotásában Franz Rogowski (Victoria) és Sandra Hüller (Toni Erdmann) a két főszereplő.