A János vitéz 1973-ban a magyar animáció történetének első egész estés produkciójaként készült el a Pannónia Filmstúdió égisze alatt, a Fehérlófiát 1984-ben, Los Angelesben beválasztották minden idők 50 legfontosabb animációs filmje közé. A Sisyphus című kétperces rövidfilmet 1976-ban Oscar-díjra jelölték, 1977-ben a Küzdők Cannes-ban Arany Pálmát kapott.

A Fehérlófia 4K felbontású felújítása a Los Angeles-i Arbelos Films, a Magyar Nemzeti Filmarchívum és a Magyar Filmlabor együttműködésében készült el 2019-ben. A restaurált film augusztusban az Arbelos VoD-csatornáján debütált Észak-Amerikában, míg Németországban a Bildstörung forgalmazásában került a mozikba. Ennek kapcsán beszélgettünk az alkotóval.

1971-ben, 30 évesen miként kapta meg a Pannónia Filmstúdió első egész estés produkciója, a János vitéz rendezésének  lehetőségét?

A János vitéz gyártása a Pannónia Filmstúdió vezetőjének, Matolcsy Györgynek az érdeme, aki tágítani akarta a hazai rajzfilmes palettát. Már a háború előtt is volt terv a történet megfilmesítésére, Jaschik Álmos grafikusművészé. Azonban az ő grafikai világa a kommunista években nem örvendett nagy szeretetnek és elismerésnek, ugyanis a szecessziós, – ma úgy mondanák – magyar érzelmű nemzeti stílust képviselte. Az apropót az adta, hogy 1973-ban volt Petőfi születésének 150. évfordulója, a filmet addigra kellett elkészítenünk. 1971-ben egy házon belüli pályázatot írt ki a stúdióvezető, és amikor ez a pályázat első körben szóba került a Művészeti Tanácsban, amelynek én akkor már a tagja voltam, kiderült, hogy Szoboszlay Péter, Szabó Sipos Tamás és én filmtervem nagyjából egyféle elképzelésen alapul. Megállapodtunk, hogy mi hárman közös forgatókönyvvel pályázunk. Én csináltam hozzá a grafikákat, Szabó Sipos Tamás írta meg a film szinopszisát másfél-két oldalban, és ezzel megnyertük a pályázatot. Nagy gesztus volt a részükről, hogy ők ketten rögtön hátraléptek, hogy rendezzem én a filmet. De a gyártási folyamatban, egészen addig, amíg meg nem történt az elfogadás, végig együtt dolgoztunk a forgatókönyvön: amit én kidolgoztam belőle, azt ők véleményezték.

A János vitézt sokszor állítják párhuzamba az 1968-ban bemutatott Sárga tengeralattjáró című filmmel, amelynek Heinz Edelmann volt a grafikai tervezője. Miben jelentett inspirációt az ikonikus Beatles-film?

A képes forgatókönyvhöz nagy segítség volt a Sárga tengeralattjáró, ez tagadhatatlan. Számomra az volt a jelentősége, hogy fölrobbantotta azt a világot, amelyben az animációs film addig létezett. Persze túl azon, hogy a Beatles zenéjét teljesen érthető módon szereti egy 27 éves ember – hisz korosztályombéliek a fiúk. Addig stilárisan két réteg volt: a hollywoodi, Disney-féle és a New York-i UPA (United Pictures of America), amely az európaihoz állt közel. Nekem viszont kellett egy harmadik, mert én egyikben sem éreztem magam igazán jól. Szakmailag a szecessziós pop art ezért hasznos, mert ha egy filmben 150 ember dolgozik, akkor a stílus nem marad egységes, hiszen nem tudnak lerajzolni ennyien ugyanúgy valakit. Ez ma sem megy, de például így volt a Lúdas Matyiban is, a címszereplő minden jelenetben másképp néz ki, hiába terveztem meg a figurát. Tehát egy olyan vonalrendszert kellett találnom, ami elbírja, hogy sokféle. Senkinek nem jutott eszébe azon problémázni, hogy ebben a jelenetben túl kicsi a szereplő feje, abban meg túl nagy. Hogy nagy volt a csizmája, azt persze mindenki szóvá tette, de ennek az volt az oka, hogy békaperspektívából akartam mutatni a hősömet: nagy láb, kis fej. Felhőben a feje, de két lábbal áll a földön.

A másik nagyon fontos újdonság, amit amerikai mintára készítettünk, az a zenefelvétel volt. Petőfi szövegéből csak a párbeszédeket használtam. De hogy kijöjjön a sor ritmikailag, a kihagyott részek helyére valami zene vagy zörej került be. Például ahelyett, hogy „…és mondta” jött a zenei motívum. Fölvettük először a párbeszédeket így, és a dialóg birtokában grafikon papíron csináltam egy elég hosszú slejfnit, amin fél másodperc volt egy milliméternyi kocka. Ezen beszíneztem a zeneszerzőnek, Gyulai Gaál Jánosnak, hogy milyen hangulatokat milyen időtartamban képzeljen el. Tehát a film papíron előre meg volt hangban vágva, mielőtt ő megírta volna a zenét. És személyesen is szinte másodpercnyi pontossággal előjátszottam neki mindent. Ezt a fél másodpercet végül ő nem tudta tartani valamiért, és 14 kockás lett a ritmus, ami sajnos megnehezítette az animátorok dolgát, hiszen – „kétkockás” animáció lévén – nem lehet felezni a 14 kockás ritmust, de zokszó nélkül végigszenvedték.

Egyszer úgy jellemezte a János vitézen végzett munkát, mint egyfajta „tanulási folyamatot.”

Igen, hiszen Magyarországon senki sem készített korábban egész estés animációs filmet. A filmnézés útján való tanulás passzív folyamat. Ezért, tetszik, nem tetszik, 

Nem kaptunk rá nagyon sok időt, mert a gyártás mindössze 22 hónap volt, ami egy első film esetében igencsak szoros – na erre jó egy magamfajta szorgalmas ember, aki egykori pannonhalmi bencés diákként megtanultam gürizni. Viszont, akikkel én abban a csapatban dolgoztam, azokból kivétel nélkül később nagy hírű rendezők lettek. Richly Zsolt háttértervezőként, Ternovszky Béla animátorként dolgozott a filmben, és „cserébe” a stúdióvezetésnél kijártam, hogy megkapják a rendezői kinevezésüket. A ranglétrán előttem lévő Nepp József pusztán barátságból beállt animálni. A csapatból legismertebb a későbbi Oscar-díjas Rófusz Feri lett, aki ebben a produkcióban Ternovszky Béla kulcsrajzolója volt.

Mit jelentett szakmai pályáján a János vitéz megszületése?

A film elkészülte egy ritka nagy pillanat és fordulópont volt, az én életemben és az egész stúdió életében is. Váratlanul hatalmas lett a magyarországi siker. Abban az időben másfél milliós nézettséget egyetlenegy játékfilm sem produkált. Az amerikai forgalmazást a Hanna&Barbera vette meg, és elterjedt annak a híre, hogy csak azért vásárolták meg, hogy kiiktassanak egy versenytársat. De ha ez is volt a végcél, kétségtelenül jelentős összeget fektettek be, 120-126 000 dollár körül. Ez akkor egy óriási dolognak számított, mert Magyarországon addig a legtöbb, amit magyar filmért fizettek külföldön, Szabó István filmje volt, amelyet 36 000 dollárért vettek meg. Az amerikaiak például megvették annak a jogát is, hogy a zenében változtatásokat eszközölhessenek. Egy nem túl jó beat csapat zenéjét tették alá, és technikai módosításokat is eszközöltek, de valamiért egyben mégsem forgalmazták.

Az én életemben az következett, hogy nem lehet lejjebb menni, magyarán nem szabad ugyanolyat csinálnom, mert akkor biztos, hogy lejjebb megyek. A furcsa az, hogy a János vitézt könnyű feladatnak éreztem, pár évvel később, a Fehérlófiával már nagyon megszenvedtem. Viszont a figyelmes néző mondhatja, hogy vannak stílusjegyek, amelyek rám jellemzőek. A János vitézben van egy jelenet, amelyben a hős a betyártanya felé futva az erdőben ágak között rohan, és a sötétből szemek lesik a haladását, ezt lehet a Disney-féle Hófehérke és a hét törpe hatásaként is felfogni. Ugyanígy kezdődik a Fehérlófia is. A kanca üldözői elől menekül a rengeteg sötét erdőben. Utalásként van ilyen jelenet a most készülő Toldiban is. Mit csináljak, ha az általam feldolgozott történetekben a hősömnek mindig menekülnie kell?

Munkáinak a János vitéztől fogva az a legfőbb vonása, hogy mitológiai vagy népmesei elemek jelentik a kiindulópontját. Minek köszönhető ezirányú érdeklődése, miért találja az ilyen típusú történeteket izgalmasnak?

Mert örökérvényűek, mert nem a felszínt birizgálják, hanem a lelket érintik, az emberi tudatalattijába férkőznek és összekapcsolnak bennünket a világmindenséggel. A külső kozmosz és az ember belső, lelki, tudatalatti világának harmonizációi. Most épp a Biblia szimbolizmusáról írok könyvet, és sokat hivatkozom benne többek között a magyar népmesékre is.

Másfelől, a népművészet iránti szakmai érdeklődést maga a János vitéz rendezésére való felkérés váltotta ki. A már emlegetett Sárga tengeralattjáróban is használt pop art népművészeti gyökerű, függetlenül attól, hogy milyen népművészetről beszélünk. Például a saját könyvtáramban találtam norvég faragványokról reprodukciókat, amelyek érdekes módon köthetőek a Sárga tengeralattjáró Heinz Edelmann által tervezett grafikai anyagához. Jómagam hályogkovácsként fogtam hozzá ehhez a történethez. Elkezdtem olvasni, kutatni a témában, mindenekelőtt a festő nagynénémtől megörökölt Malonyai Dezső A magyar nép művészete című kötetben, és abban is találtam figurális gyökerű ábrázolásmódokat. Fontos tudni, hogy a magyar népművészet sajátossága, hogy csak a perifériákon figurális. Azaz, amit a közember vagy köznéző úgy ismer, hogy magyar népművészet, az növényi motívumokból áll. A figuralitás nyugati mintájú, ezért van az, hogy például a Dunántúlon van sok figurális ábrázolás, ami azonban nem ilyen karakterű. Talán a habán, illetőleg a nem magyar gyökerű, határmelléki hucul népművészet áll közelebb a János vitézben használt stilizációhoz.

Bevallom, a János vitéz után nem terveztem más hasonló filmet, de amikor a hetvenes évek közepén a Pannónia kecskeméti műtermében – először még Lisziák Elek rendezésében – elindult a Magyar népmesék sorozat, Matolcsy György és a Magyar Televízió egyeztetése eredményeképp felkértek, hogy a sorozat grafikai tervezésébe szálljak be. Az első sorozatot ketten irányítottuk: Lexi, azaz Lisziák Elek a hangért felelt, ő választotta ki a színészeket, a mesemondókat és ő találta meg a Kalákát is. Én pedig a képes forgatókönyveket gyártottam. És megint az történt, hogy az alkotótársam, ezúttal Lexi hátralépett, hogy járjak le én Kecskemétre. Persze teljesen érthető volt, hogy a produkció ideje alatt hetente le kellett járni Kecskemétre, amit nem mindenki vállal.

Mi vezetett a Fehérlófia című népmese egész estés rajzfilmben való megfilmesítéséhez?

A szakmán belül kialakult, hogy én vagyok a „népművészetis”. Ennyi előmunkálat után bennem óhatatlanul feltámadt az igény, hogy megpróbáljam megfogalmazni, hogy miért olyan a magyar népmese világa, amilyen, és erről elég sokat írtam. A lényeg a kozmikusság. Írtam egy forgatókönyvet, ami hosszú csatározások után is elutasítódott. A vita tárgya az volt, hogy én az örök körforgást forszírozom, ami ellentmondott a kommunista ideológiának, ugyanis az ő felfogásuk szerint a történelmi fejlődés egyirányú, van célja, a körforgás csak helyben topogás. Hankiss Elemér, aki akkoriban a stúdió Művészeti Tanácsának volt a tagja, azt a kompromisszumot javasolta mindkét oldalnak, hogy válasszak olyan meséket, amelyekben el tudom mondani az örök körforgás történetét, és nem szúr annyira szemet ez a „taszító” ideológia. Ekkor beadtam három szinopszist, a Fehérlófiát, Az égig érő fát és a Két vitéz jó barátot. A Fehérlófiát választották. A faramuci helyzet az, hogy a másik két mese is benne van a filmben.

Noha a legelterjedtebb Fehérlófia átirat Arany László nevéhez köthető, én nem az ő feldolgozását vittem filmre, hanem több Fehérlófia meseváltozatból gyúrtam össze a forgatókönyvet. A film nem egy hagyományos értelemben vett népmese-adaptáció, hanem

A Fehérlófia mesének 55 változatát ismerem, ezek közül használtam körülbelül 5-6 mesét. Ezeknek a szövegének a stílusát és a párbeszédeit használtam. A mesének két alapváltozata létezik. Az igaziban, amelyből sokkal több maradt fönn, a hősök négyen vannak, négyszer ismétlődik meg a harc a törpével és a pokolra szállás. Én mégis azt a változatot tekintettem irányadónak, amelyben a főszereplők száma három. Azért persze, mert négyszeri ismétlést a mozinézők már negyven évvel ezelőtt sem tűrtek volna.

A Fehérlófia történet megfilmesítésének volt egy drámai oldala is: ezt Szabó Szabolcs, aki a Vízipók csodapók rendezőjeként vált legismertebbé, szerette volna megcsinálni fiatalabb korában, de mindig elutasították a tervét. Nem tehettem meg, hogy észrevétlenül, sumák módon készítem el a filmet. El kellett hozzá mennem, hogy engedélyt kérjek tőle, amit megadott. Ez egy afféle Canossa-járás volt.

Mi ihlette a Fehérlófia máig lenyűgöző képi stílusát?

A film képes forgatókönyvét, összes lay outját, színes háttérvázlatát én csináltam a figuratervek mellett, belefolytam a színminták véglegesítésébe, és magam is animáltam, kereken 43 ezer kockát.

Kezdettől fogva zavart a hagyományos rajzfilmek esetében a hátterek és a figurák közti stíluskülönbség, aminek egy fő oka, hogy a cellre festett figurákat kontúrok keretezik, a háttereken, ha van is kontúr, az beivódik a papírba, mintha nem is lenne. Meg akartam szabadulni a kontúroktól. Hasonló a helyzet a színekkel. A hátterek tompább színűek, mert beissza a festéket a papír, a celleken pedig kiugranak. Ezt kellett összehangolnom. A kontúrok elhagyása ebben az esetben összefüggött a tartalommal is: a szereplőim világítottak, ezért „fénykontúrokkal” élhettem.

A színek használatának módja is része a stílusnak. A népmesékben sokszor szerepelnek ugyan színek, és mindig jelképes a szerepkörük, de nem ebben a mesében. Mivel a mese, mint minden mese, az örök körforgás egy-egy körívét, az évet járja be, ezért a Goethe által kutatott színkört használtam célzottan, ami részint az idő köréhez, részint a jellemekhez igazodott. Egy példa: az éj sötétkék, a hajnal türkiz, a reggel zöld, a dél sárga, a délután narancs, az alkony vörös, amiből a bíbor visz vissza a lilán keresztül a kék éjszakába. A „sötét oldalt”, vagyis a sárkányok világát ugyanez a színkör sötéten, tompábban és félelmetesebben jellemzi. A gépmozgásoknál szintén a körkörösséget jelképező íves mozgásokat és függőleges fahrtokat használtam „ideológiai” okokból a szokottnál sűrűbben. A színek és a mozgásformák mellett a filmbéli geometriai formák szintén jelképek. A Napra utaló szimbólumként a kör a tökéletességet és a teljességet, a háromszög, mint a filmbéli három fivér szövetsége, a stabilitást és a harmóniát, a jin-jangra utaló cseppalak az örök körforgást, a szögletes formák az agressziót hivatottak jelképzeni.

A film képi anyagának digitális restaurálása során a színkorrekció volt az egyik fő cél, valamint, hagyományos cellanimáció lévén, a zavaró piszkok, porszemek, ujjlenyomatok, karcok és csillogások eltávolítása.

A sárkányok ábrázolása különösen újszerű. Mi inspirálta a hagyományos szárnyas tűzokádótól eltérő megjelenítés?

Mind okádnak tüzet, és a harmadiknak csak akkor van már lába, amikor lekicsinyedett. Egy város nem lábakon halad, hanem nő, terjeszkedik, illetve összedől. A lávát okádó első az emberiség régmúltját, a kőkorszakot, a lövő és robbantó második a közelmúltját, a 18-20. századot, a sugárfegyveres harmadik a jelent és a jövőt képviseli. Az agyagszobrot egyrészt az olmék indián szobrok inspirálták, másrészt azok a közép-ázsiai óriások, amelyek a Fehérlófia ottani meseváltozataiban szerepelnek. Ebből is kitűnik, hogy a mesék és a mítoszok egyetemesek, a különbségek legfeljebb csak stilárisak. Amikor a film figuráit terveztem, rengeteg japán fametszetet is lerajzoltam, és használtam is japán színházi maszkokat a hőseim arckifejezéseihez.

Gyakorta jellemzik pszichedelikusnak és szürreálisnak a film delejező hatású esztétikai világát. Ön hogyan jellemezné?

Számomra a minta az álom volt. A pszichedelikus jelző utólag tapadt hozzá, annak alapján, hogy a drogok meghatározó részévé váltak az ifjúság életének. Én magam soha nem használtam tudatmódosító szereket, de mondják, hogy a pszichedelikus élmény és az álmodás nagyon közel vannak egymáshoz. Az ember nem a valóságot látja, hanem élénkebb színeket, deformálódnak a formák. Ennek megvannak a kultúrhistóriai gyökerei, vannak kultúrák, ahol fölismerhető, hogy az ábrázolás mögött valamilyen drogfogyasztás áll. De nyilvánvaló, hogy egy egész filmet nem lehet így elkészíteni. A szürreális jelzőt elfogadom, mivel a mesék nem a hétköznapi valóságban játszódnak, hanem fölötte, szintekkel magasabban.

Ezt a szürrealitást a hangi világ is erősíti. Mi ihlette a film különleges hangzásvilágát?

A hallásommal mindig gond volt, mert az egyik fülemre gyakorlatilag születésem óta nem hallok. Magyarán nem vagyok „sztereó”. Ugyan imádom a komolyzenét, de a zenei műveltségem igen hiányosnak mondható, mert a harmadik zongoraórám után kitelepítettek (családját „osztályidegennek” bélyegezték, és 1951-ben Budapestről vidékre deportálták – a szerk.). Gimnazistaként Pannonhalmán tanulhattam, de nem volt arra pénzünk, hogy különórát vegyek. Zeneileg tehát hátrányos helyzetű vagyok. Ezért megpróbáltam megteremteni a saját hangi világomat. Erre példa, hogy a Sisyphusban és a Mélyvízben én adom a hangot, az Add tovább, szamár a végállomás című filmemben Bársony Péter hangmérnökkel közösen csináltunk egy elektronikus „zenét”, amelynek, mondjuk úgy, én voltam a hangtervezője. Tehát próbálok elszakadni a hagyományostól azért, hogy ezt a hiányosságomat előnnyé tudjam fordítani. A hangi világ egy plusz lehetőség, hogy drámai hatást érjek el. Ebben nekem Nepp József volt a minta, aki maga szerezte a filmjei zenéjét. Csakhogy ő tudott kottát írni, hangszeren zenélni, nekem viszont meg kellett találni a zenei hozzáértés nélküli megoldást.

A Fehérlófia esetében az elképzelésem az volt, hogy a beszédnek álomszerűnek kell lennie, hiszen ez egy mese, amit régente elalvás előtt meséltek a gyerekeknek. Érvényesnek tekintett gyökerek alapján állítom, hogy a meséket este kell mesélni, amikor a gyerek lefekszik, és elindul az éjszakai sötétségbe. Felnőtt fejjel is tudom, ha nem tudok aludni, csak a rossz gondolatok jönnek. Ezt a dolgot az álmok próbálják feloldani: az álmok átsegítik az embert az éjszakai nehézségeken, aminek a végén a happy end nem más, minthogy az ember felébred és kint süt a nap.

Az álomszerű hatás eléréséhez nem akartam olyan hanghatásokat, amelyekben felismerhetők a hangszerek. A film zeneszerzője és hangrendezője Vajda István szinkronrendező volt, akitől azt kértem, hogy ne használjon valószerű zörejeket, effekteket. Ő válogatta a színészeket is, az anyát, apát „szinkronizáló” színészektől azt vártam, hogy úgy szólaljanak meg, ahogy a mesemondók beszélnek, ahogy elképzeljük, hogy a szülő, a nagyszülő mesél, búgó hangon. A film főhősének Cserhalmi György adja a hangját, az ő hangján szólalt meg János vitéz is. Nekem mindkét szerepkörre nagyon passzolt, mert ő színészben, fizikai értelemben is a hőstípusom, és a civil életben is imponált, ahogy élt.

A mostani digitális restaurálás során meg kellett állapítanom, hogy a hang az eredeti fényhanghoz képest elromlott a munkafolyamat során. Szerencsére a film zeneszerzője, Vajda István, aki velem egyidős, él még, és rendbe tette az új hangkeverést.

Nem titok, hogy nem igazán volt megelégedve az 1981 októberében bemutatott Fehérlófia fogadtatásával.

El voltam kényeztetve a János vitéz másfél milliós látogatottságával, ehhez képest a 420 000 néző nem tűnt soknak. Ebbe az alacsony nézőszámba belejátszott egy forgalmazási hiba, amelyben lehetett szándékosság is. A főcímben felirat jelzi, hogy a filmet „a szkíta, hun, avar és a többi pusztai nép emlékének” ajánlom. Nem volt szimpatikus akkoriban, hogy az ember a magyar ősmúltat ennyire meglovagolja – lehet, hogy a dologban ez is közrejátszott. A Pannóniába beérkező moziforgalmazási adatokon lehetett látni, hogy például Kelet-Magyarországban, „Hunniában” nagy szeretetnek örvendett a film, 48 000 nézőt tudott hozni egyedül Hajdú-Bihar megye, miközben Győr-Moson-Sopron csak 2300-at. És ez csak azon múlik, hogy a filmet hogyan forgalmazzák. Erre példa, hogy a filmet a bemutató előtt külön kérésre egy hétig vetítette a monori moziüzemvezető, és csak itt, Monoron ennyi idő alatt lett a filmnek annyi nézője, mint az előbb említett Győr-Moson-Sopron megyében közel másfél hónap alatt. Rászervezték Dargay Attila Vukjának a bemutatóját is. A Vuk persze megérdemelte a sikert, csakhogy a Fehérlófiát október 22-én mutatták be, a Vukot Mikulás előestéjén, december 5-én, és másnap a Fehérlófia már nem volt sehol a mozikban, mert azt mondták, két rajzfilm egyszerre nem mehet. Pont. Ezektől az ember nem érezte jól magát, de utólag nem lehetek elégedetlen.

Ön szerint mit szűr le napjaink közönsége a Fehérlófiából?

Az animáció nagy előnye, hogy ha nem divatot követ, akkor lassabban avul el, mint az élőcselekményes film. A Fehérlófia a mesehallgató korosztálynak készült, akik még nem járnak iskolába, és az én nézetem szerint meg kell ismerkedniük az élet legfontosabb dolgaival. A pszichedelikus jelző mutatja, hogy ma más korosztály tekinti a magáénak. Ahogy a droghasználat széles körben elterjedt, a már drogfogyasztó ifjúság a filmet, talán a drogozás igazolásának a reményében – mint pszichedelikus művet kezdte ünnepelni. Szerencse, hogy az álmodás és a szerek hatása hasonló élményekkel jár. Egy dél-amerikai fiatalember kedvenc heavy metal zenéjére összevágta a filmet kb. 12 percre, persze az engedélyem nélkül, de jó lett a maga módján, és elismerésnek tekintettem. Egy magyar zenekar pedig – ugyancsak az engedélyem nélkül – rövidítette le a filmet úgy, hogy saját rap-szövegével mesélte el a tartalmát, miközben állítom, hogy a magyar nyelv alkalmatlan a rappelésre.

Én ezért bátran kitartok a mellett, hogy a film a mesék álomvilágáról szól, és a közönsége eredetileg kisgyerekekből állt. Sokan függővé váltak a 8 évesnél fiatalabbak közül a búgó hangoknak és a színorgiának köszönhetően. A legnagyobb dicséretet, egyben igazolást egy hatéves kisfiútól kaptam. A kilencvenes évek közepén a Magyar Nemzetnek adtam interjút, Vitézy Zsófia volt a riporter, és a fotós megkérdezte tőlem, hogy áruljam már el neki, mivel értem el, hogy a gyerekének annyira tetszik a film, hogy szinte ki kell tépni a kezéből a kazettát. A gyerek, apja kérdésére, hogy mit eszik ezen a filmen annyira, azt válaszolta, hogy „én ilyeneket álmodom.” Ha van igazolása egy művészi szándéknak, akkor ez az. Mindannyian felnőtteknek szóló filmeket akarunk csinálni, aztán öregkorunkra kiderül, hogy mégiscsak a gyermek az igazi közönség. Az a nyitott apróság, akit még senki nem rontott el, és tudunk neki valami olyat mutatni, amit ő genetikailag örökölt mint vágyat, de még nem mutatták meg neki.

Mit jelent Önnek, hogy 40 év múltán Amerikában moziforgalmazásba került a Fehérlófia?

Örülök és elégtételt érzek. Úgy látszik, a film megelőzte korát. Annak idején, 1981-ben a fogadtatása alapján korainak tűnt. Ugyanaz 1984-es Los Angeles-i Animációs Olimpián minden idők 50 legjobb filmje közé választották, de akkor a külföldi nagyközönség még nem találkozott vele.

A Los Angeles-i történet háttere, hogy Charles Solomon amerikai animációsfilm-történésszel együtt voltam zsűritag az Ottawai Filmfesztiválon, ahová elvittem a filmet, amibe ő szó szerint beleszeretett. Biztos, hogy neki köszönhetem az elismerést, mert – tőle tudom – hárman szavaztak a Fehérlófiára abban a zsűriben Los Angelesben, ő és két haverja. Véleményem szerint a Sisyphus indokoltabb lett volna egy ilyen névsorban, de persze a Fehérlófia elismerésének is nagyon örülök.

Ezen az ottawai fesztiválon találkoztam egy számomra másik fontos emberrel is, akivel mély barátságba kerültem, ő Frédéric Back. Jóval idősebb volt mint én, pár éve halt meg, és a fél szemére vak volt: a jobb szemét a filmtechnika ölte meg, amikor oldószerrel dolgozott, és az a szemébe fröccsent. Famániás lévén, borzasztóan szerettem tőle Az ember, aki fákat ültetett című csodálatos rajzfilmjét. Neki is tetszett a Fehérlófia. Nekem akkor ezek fontos igazolások voltak, hogy a film nem készült el hiába: Charles Solomontól, aki mindent tud az animációról, és az általam tisztelt, szeretett alkotótól, Frédéric Backtól. A film mostanra ért be. Szerintem nem baj, ha az ember egy kicsit korábban jön, főleg, ha megélheti, hogy újra fölfedezzék.