Citizen Cannes – Gilles Jacob, a legkevésbé sem szürke eminenciás
Tevékenységének ismertetése nem egyszerű, mert mind személyisége, mind munkássága nehezen feleltethető meg a magyar viszonyoknak. Mondhatni, még szavaink sincsenek rá.
Mindig két lábbal állt a földön: 1950-től apja mérőeszköz-üzletében dolgozott, mert el kellett tartania akkor már négytagú családját. Ugyanakkor már diákként filmes újságot alapított, filmkritikákat írt. Depresszióját munkával gyógyította, s minél több munkája volt, annál jobban érezte magát. Annak fonáksága is jellemző rá, hogy ismertségét egy akaratlan botránynak köszönhette – ő, a diplomácia nagymestere, a szavak gondos mérlegelője, az (ön)irónia egyik legavatottabb művelője.
Stílusát jól szemlélteti az alábbi szubjektív önéletrajz, amit Libération számára írt 2003-ban.
1515 Marignan
1929. október 24. A Wall Street totális krachja idején a szüleim könnyedén létrehoznak engem (én mindenesetre így hozom létre a dolgaimat).
1930. június 22. Na, élet, lássuk, mire megyünk ketten! Chabrol ikertestvére vagyok, aki két nappal később született.
1934. február 7. Az első csokoládé mousse-om.
1935 Pompon kiugrik az ötödik emeleti ablakból. A macskák mindig a talpukra esnek, mondogatta a a nagymamám. Attól a naptól fogva elvetettem Leibniz tanait, s konstatáltam, hogy az örökérvényű szabályok mennyire sérülékenyek.
1936 Tudok olvasni. A bizonyíték: L-e-o-n-B-l-u-m.
1938 A moziban Riadó a Földközi tengeren – eldőlt: admirális leszek.
1940 A család Vichy-be menekül. Pétain őrszemeire vízbombákat dobok.
1940-es év vége. Nizza, Hermitage Szálloda: zsidó menekültek kis csapata, köztük Daninos. És az olasz megszálló törzstiszt: Thompson őrnagy a fasiszták kezében. (Jacob La vie passera comme un rêve című önéletírásában elmondja, hogy egy angol származású asszony náci karlendítéssel üdvözölte az olasz törzstisztet, aki zavart mosollyal fogadta ezt a túlbuzgóságot).
1941 Megcsíp a darázs: ekkortól datálható a pókfóbiám.
1942 A német hadsereg. Az Adolf (!) Hotel csaposa kiszabadít bennünket a Gestapo karmaiból. Menekülés a Miribel-les-Echelles-i szemináriumba. Latinul éneklem a misét.
1943 Az SS körülfogja az iskolát. Bruno atya betuszkol a harmónium mögé. Megmenti az életemet. Történetemet később elmeséltem Louis Malle-nak, amelyből aztán a Viszontlátásra, gyerekek! egyik jelenete lett.
1945 Visszatérés Párizsba. Louis-le-Grand Gimnázium. A Paludes-t (André Gide, 1895) olvasom.
1948-1949 Filmimádó évek: éljen Eisenstein, éljen Vigo, éljenek a Quartier latin-beli a könnyű női ruhák! Megalapítom a Raccords-t, egy filmes lapot. Éljen Bazin!
1949 A Macbeth bemutatása. Welles nincs ott, Gide igen. Mrs. Bussy-nak, a fordítójának köszönhetően sikerül elvinnem a rue Vaneau-ba. Gide rám mosolyog a lódenkabátjában. Eldőlt: irodalmár leszek.
1950 Apám üzlettársa meghal. Félbehagyom az École Normale felvételijét, belépek az üzletbe.
1953 Katonai szolgálat Alphonse Juin vezérkaránál. Róla mondta Pleven: „Franciaország marsalljának lenni nem olyan egyszerű, mint megfújni egy trombitát.”
1955 Újra behívnak. Olyan filmeket mutatok be, amelyek nyilvánvalóan alkalmasak a csapatok jó hangulatának emelésére: Ködös utak, A nyár fényei.
1959 Hollywoodba megyek, hogy interjút készítsek Josef von Sternberggel. Bell and Howell kamerát vásárolok Denverben: még mindig megvan.
1963 Felfedezem a depressziót. Hogy kikeveredjem belőle: megírom a Cinéma moderne-t. A borítón Monica mosolyog. Inkább mégis újságíró leszek.
1964 Pierre Billard elhív a Cinema 64-hez: az első cikkemet La Patellière-ről írom, akit Pat-nak hívok.
1968 A Nouvelles Littéraires-hez szerződöm, csatlakozom Jacques Charensol mozirovatához. Jean-Louis Bory, a cannes-i filmfesztivál kiküldött tudósítója a szárnyai alá vesz. Ennek fejében hatalmas tál vaníliapudingokat fogyaszt el nálunk.
1972 Billard az Express-hez hív. Az első írásommal magamra haragítom Claude Berri-t.
1976 Az O. története-ügy. Kirúgnak, mert bíráltam a filmet. Másnap Favre Le Bret, a cannes-i fesztivál főnöke munkát ajánl. Részmunkaidősként, hat hónapos szerződéssel lépek be a fesztiválhoz, ami „nem megújítható”. Michel Guy kulturális államtitkár meghív a Maxim’s-ba: azt akarja, hogy én legyek Bessy-nek, a fesztivál művészeti vezetőjének utódja, méghozzá a lehető leggyorsabban. Nem sokkal ezután távozik posztjáról.
1977 A Deauville-i teniszklub öltözője. Két férfi a zuhany alatt. Egyikük Michel d'Ornano kulturális miniszter. Megkérdezi a másiktól (aki én vagyok), készen van-e. Van az úgy, hogy az ember elveszít egy páros meccset, és nyer egy támogatót. Cannes-ban Rossellini belém karol.
1977. szeptember 30. A fesztivál igazgatótanácsa művészeti vezetőnek választ.
1978 Az Aranykamera (Caméra d'or) díj létrehozása.
1979 A palota lépcsőin Nastassja Kinski megcsókolja Coppolát. Miért őt?
1980 Néstor Almendros könyvét, Az ember a kameránál-t szerkesztem. Marco Ferreri minden január 1-jén fölhív, egészen haláláig.
1987 A fesztivál 40. születésnapja. Elkészül első montázsfilmünk Laurent Jacobbal, a Cinéma dans les yeux (’Szemünk mozija’). Ettől kezdve érdeklődöm az archívok iránt. Hangalámondás nélkül. A narrátor a dokumentumfilm határmezsgyéje. Újraolvasom a Feljegyzések a filmművészetrőlt. Drága Bresson!
1988 A Truffaut-levelezéskötet Claude de Givray-vel (az Hatier-nál).
1991 május 12. Lars von Trier Dreyer szmokingjában megy föl a lépcsőn.
1992 Les Visiteurs de Cannes (’A cannes-i látogatók’) (az Hatier-nál).
1997 50. születésnap. 28 arany pálma a palota színpadán: potyogni kezdenek a könnyeim. Hátulról egy kéz kúszik elő, megveregeti a lapockámat. Anjelica Huston az, egyedül ő veszi észre az érzelmeimet.
1998 A Cinéfondation létrehozása.
2000 Viot elnök fölkér, legyek az utódja.
2002 Fesztiváltörténetek: ezúttal, végre, dokumentarista lesz. A Fesztiválnak hatvan évre volt szüksége ahhoz, hogy otthonra találjon a rue Amélie-n; ezt nekem sikerült megcsinálnom.
2003. május 4. Marie, a hatéves az unokám azt kéri tőlem, hogy mutassak neki sztárokat az interneten. Vanessa Paradis-t javaslom. Priscillát és Jennifert választotta. Rendben.
Gilles Jacob élete évszámokban – Libération, 2003.05.14.
A 67. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál díjkiosztóján, 2014-ben (forrás: MTI/EPA/Ian Langsdon)
A 2010-ben Jacobról készült dokumentumfilm, a L’arpenteur de la Croisette ugyancsak alaposan megdolgoztatná a találó magyar címadáshoz ragaszkodókat, a dokumentumfilm címében ugyanis az 'arpenteur' egyszerre utal a megmérettetésre és a sétálgatásra… Angol címe másképpen szellemes: Citizen Cannes. Az itt megnézhető részletekből kiviláglik, milyen izgalmas tud lenni egy portréfilm, ha rendezője bemutatandó személyre szabja formáját. Jó történetekkel bőven szolgáló alkotás, hiszen „Cannes polgártársra” (aki azonban a legkevésbé sem aranypolgár) a problémák elegáns megoldása jellemző.
Jacob számos írásban, interjúban tette közzé csaknem kilenc évtized, s benne több mint negyven év filmes világának felbecsülhetetlen értékű tapasztalatait. Ezek sorát gyarapítja a idén megjelent A Cannes-i Filmfesztivál szerelmes szótára című kötete. A Plon kiadó Szerelmes szótár sorozata olyan alkotásokat publikál, amelyek a szótáraknál szokásos ABC-rendben tesz közzé szubjektív ('szerelmes') esszéket. Gilles Jacob szótára Accident-tól (Joseph Losey: Baleset, 1967) Zurliniig vezet bennünket 800 oldalon át egy elkötelezett filmszerető világában, aki így ajánlja figyelmünkbe kötetét:
„Vannak filmek, vannak események, vannak díjlisták. Van a korszellem. (…) Azt szeretném, ha az olvasó belebújna egy filmválogató, egy zsűritag, egy filmrajongó lelkébe, s a színfalak mögül figyelné e káprázatos évek egyedülálló látványosságát. (...) Ha az ember a Fesztiválon van, semmi másra nem gondol. Sajátos láz önti el, amely a teljes végkimerülésig emelkedik, s csak az alvás egészen ritka pillanataiban hagy alább, hogy azonnal újra támadjon, mihelyt az ember a földre teszi a lábát az ágyból” – írja le találóan a fesztivál-betegséget az egykori művészeti, majd fesztiváligazgató.
Még egy apróság róla: aktívan kiveszi részét a közösségi médiahasználatból, s például twitteren mérgelődött amiatt, hogy a France 3 tévécsatorna éjszaka emlékezett meg Lauren Bacallról annak halálakor.
Gilles Jacob nagy rajongója Jancsó Miklósnak, Szerelmes szótárában is szentel neki egy szócikket:
Amikor kisgyerek voltam, ólomkatona-hadseregem volt, s véget nem érő seregszemléket tartottam fölöttük. Később Jancsó Miklósom lett, az a magyar rendező, aki nyolcszor került versenybe, már remekművével a Szegénylegényekkel (1966), 1972-ben rendezői díjat nyert a Még kér a nép-pel, 1967-ben pedig tagja volt a zsűrinek.
Ő valódi mester! Azonnal felismerhető, egyedülálló életművében vannak katonák, kivont kardú tisztek, lépésben haladó, ügető, vágtázó lovasok, fekete tollas csákók, csuklyás fogolynők, meztelen, törékeny fiatal nők, akiket két sor katona durván ostoroz, kámzsás fogvatartottak, akik körbe-körbe járnak egy udvarban, vannak hadgyakorlat-mezők, hosszú szűrös parasztok tömegei felsorakozva a szélfútta síkságon – a Pusztán, vannak katonás tisztelgések, sarokösszecsapások, helytelenítő tekintetek, apa, aki védi a fiát, idős ember, aki fél, férfiak, akik fejest ugranak egy erődítmény tetejéről, vannak rövid parancsok, amelyek ugyancsak csattannak: „Oda álljatok, lépjetek előre, várjatok, ide tegyétek. Süketek vagytok?”, és ritmikus, éles sípjelek, mint a haditengerészetnél, ami a hatalom és a fegyelem szimbóluma.
Szegénylegények (forrás: MNFA/Inkey Tibor)
Az abszolút hatalom mechanizmusai. Az elnyomás lázadást szül. A feljelentés bosszút vált ki. A Jancsó-film a maga útját járó erő, a militarizmus kísértése (és a félelem tőle). És mindenek fölött írás. Olyan stílus, ami folytonos ismétlődés, ugyanakkor eredetiség is, ellenállhatatlan tobzódás, a fekete-fehér és a szürke összes árnyalatának, később pedig a színeknek ellentétei.
Ez az egész – ami nagyon jól néz ki – vajon milyen látnoki agyból szökkenhetett szárba? A képmező három különböző szintjén a katonai alakzatok mozgása átlós és bonyolult vonalakat rajzol ki. És folyton ezek az érthetetlen katonai vezényszavak. És folyton ezek a lovasok, akik galoppozva visszatérnek. Mert az erő és a találékonyság Jancsó esetében mindig készenlétben áll, elválaszthatatlanul összefonódva.
Technikai jellemzője: egy Jancsó-film tíz-tizenöt snittből áll a „rendes” filmek snittjeinek százaival szemben. Minden jelenet hossza pontos, a precizitás, a távlat, a kamera varázslatos tánca a szereplők körül, akik maguk is folyamatosan mozgásban vannak, ez az egész együtt, amely végtelenül koncentrált, Jancsó egymáshoz nagyon hasonló filmjeinek sziklaszilárd varázslatot ad. A művészi eszköz befolyása saját alkotójára annyira erős, hogy soha nem tud tőle megszabadulni, azt is kockáztatva, hogy saját magát utánozza. De oly lényeges életműve egy egész nép büszkeségét szimbolizálja, egy népét, amelyet gyakran sújtott a Történelem.