Egyik legnagyobb sikerét, a mai musicaleknek is mintaadó, Oscar-díjas Vörös cipellőket éppen egy hónappal ezelőtt vetítettük a Klasszikus Film Maratonon.

Apja (Korda Sándoréhoz hasonlóan) uradalmi intéző volt az Osztrák-Magyar Monarchiában, így családjával folyamatosan költözött az ország egyik végéből a másikba. A matematika, irodalom és zene iránt érdeklődő Imre Temesváron tanult, amikor a Monarchia felbomlott. Úgy döntött, Prágában egy műszaki főiskolán tanul tovább, de ehhez meg kellett küzdenie a romániai hatóságokkal, hogy a megfelelő okmányokat kiállítsák számára. Útja Németországba vezetett, de apja halála miatt fel kellett hagynia a tanulással. Újságíróként helyezkedett el, majd novellákat írt.

Egyik írását beküldte a német filmművészet akkori fellegvárába, az UFA filmstúdiójába. Azonnal dramaturgként alkalmazták, így alkalma nyílt az UFA babelsbergi stúdiójában ellesni a német filmművészet csínját-bínját, a némafilm és a korai hangosfilm expresszionizmusát. Itt ismerkedett meg az akkor még kezdő Billy Wilderrel és Fred Zinnemannal (aki később, már befutott amerikai rendezőként filmre vitte Pressburger egyik regényét Gregory Peck főszereplésével, Behold the Pale Horse címmel). Éppen ekkor aratott zajos sikert Robert Siodmak rendező Vasárnapi emberek című filmje és a következő munkájához forgatókönyvírót keresett. A tehetséges és mindig újabb munkalehetőség után kutató Pressburger éppen kapóra jött a befutott rendezőnek. Rábízta második filmjének, A búcsúnak a forgatókönyvét.

Michael Powell és Emeric Pressburger

Pressburger ezután keresett forgatókönyvíró lett, együtt dolgozott Erich Kästnerrel, majd Max Ophülsszel. A vén gazember című, Mikszáth novellán alapuló filmje, Ophüls rendezésében az egyetlen Magyarországon forgatott alkotása. Berlinben a náci hatalomátvétel után lehetetlenné vált a helyzete, így több filmes kollégájával együtt elhagyta Németországot. Először Párizsban élt néhány évet, ahol öt filmet forgatott, közöttük az első zenés-táncos filmjét, a Párizsi életet, Offenbach vígoperája alapján.

Számos magyar filmestől eltérően nem Hollywoodban, hanem Angliába telepedett le 1935-ben. Korda Sándor bemutatta Michael Powell rendezőnek, akivel rendkívül sikeres együttműködés vette kezdetét. A The Archers nevű független filmstúdió szerzőpárosaként tucatnyi filmet írtak és rendeztek együtt, többek között olyan klasszikusokat, int a Blimp ezredes és a 49-es szélességi fok, melyért Pressburger 1942-ban Oscar-díjat kapott. Kettejük tizenhét éves együttműködése kihagyhatatlan a brit filmtörténetből. Leginkább maradandót a zenés film műfajában alkottak, melyek közül a legismertebb a Vörös cipellők című mozi, amely minden idők legnézettebb angol filmje lett. A filmről Martin Scorsese egy alkalommal azt nyilatkozta, ez az alkotás határozta meg egész filmes pályáját.

Amikor 1946-ban bemutatták The Matter of Life and Death című filmjét, VI. György angol király is megjelent a vetítésen és a „Royal Performance”, azaz a „királyi vetítés” után nyilatkozott is Pressburger korszakalkotó filmjéről. A darabban a tengerbe zuhant ejtőernyős pilóta súlyos műtéten esik át és az egész film a lázálmokkal viaskodó nagybeteg ágyánál történik, élet és halál mezsgyéjén. Ami az élet és valóság ábrázolására volt hivatott, azt színes képekben láttatja a rendező, ami lázálom és képzelődés, azt feketében és fehérben, a rendezést és a fényképezést egyaránt újszerűnek ítélte a kritika. A Fekete nárcisz 1947-ben az operatőrnek és a látványtervezőnek hozott Oscart. Útjaik 1957-ben váltak szét, ezután Pressburger egyedül rendezte a Csoda a Sohóban, és a Húsz év után című filmeket.

Az angliai Suffolkban halt meg 1988. február 5-én. A Brit Filmintézet 1978-ban különdíjjal emlékezett meg Pressburger és Powell együttműködéséről, 1982-ben a velencei filmfesztiválon életművükért Arany Oroszlán díjat kaptak. 2007-ben Pressburger miskolci szülőházán emléktáblát helyeztek el. 2009-ben a Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be felújított filmjeit. Életrajzát unokája Kevin Macdonald, a szintén Oscar-díjas filmrendező írta meg 1994-ben.