A négyzetből (intellektuális vetület), vagy a korai Haneke-filmekből (fizikai erőszak) jól ismert Gonosz a jóléti társadalmak immunrendszerét tesztelte. A norvégiai terrorcselekmények megmutatták, a fikciónál a valóság mérhetetlenül rettenetesebb. Erik Poppe (A király választása), a legelismertebb norvég rendező hét év után elérkezettnek érezte az időt arra, hogy játékfilmet forgasson az oslói robbantásról, s az azt követő tömegmészárlásról Utøya szigetén. Filmjét a túlélők, a családtagok és az egész norvég társadalom számára a gyógyuláshoz vezető út megtalálásához kívánta fölajánlani. Úgy érzi, az eltelt időben a szigeten meggyilkolt fiatalok tragédiája háttérbe szorult a terrorizmusveszély miatt. Nem szabad hagyni, emelte ki a sajtótájékoztatón, hogy megfeledkezzenek arról, ami ott történt. Egész Nyugat-Európában erősödik a fasizmus, meg akarta mutatni, mihez vezet ez a gyakorlatban, fűzte hozzá.

2011. július 22-én Utøya szigetén ötszáz, a Munkáspárt nyári táborában sátrazó fiatalra támadott egy szélsőjobbos. A film szándékoltan nem említi a nevét, ellentétben mértékadó sajtóorgánumokkal mi sem tesszük. A neve sajnos mindenképpen fenn fog maradni. A veszély nem elszigetelt, a tettesnek magyar kapcsolatai is vannak. 

Hatvankilenc fiatalt ölt meg, a sebesültek száma elérte a száztízet. A rendőrség ötven perc alatt ért a szigetre, mert nem volt készenlétben helikopter. Húsz percet vett igénybe, míg a tópartra értek, további húsz percet, amíg csónakot találtak az átkeléshez. A támadás maga hetvenkét percig zajlott. A film azt akarta megmutatni, hogyan telt ez a gyerekeknek végeérhetetlenül hosszú idő. A film az Oslo kormányzati negyedében végrehajtott autóbombás robbantás archívjával kezdődik, majd Kaját (Andrea Berntzen) látjuk, aki a kamerába nézve azt mondja: „Nem fogod megérteni.” Valójában nem (elsősorban) a nézőhöz beszél, hanem az édesanyjával, telefonon: biztosítja a robbantás miatt aggódó asszonyt arról, hogy ez a legbiztonságosabb hely a világon. Az egyetlen, vágatlan felvétellel készült film a fiatal lány útját követi, aki megpróbálja túlélni a támadást, s kétségbeesetten keresi a húgát, Emilie-t, akivel a kapcsolatuk kamaszosan harcolós, legutóbb is összevesztek.

Siv Rajendram Eliassen és Anna Bache-Wiig forgatókönyvének elkészítését hosszú, fájdalmas beszélgetések előzték meg a túlélőkkel és családtagjaikkal. Három túlélő áldozat a kezdetektől a végéig részt vett az alkotófolyamatban. Valódi történetekből alakítottak fikciót, a sok történet lényegét akarták megmutatni. Közösségi elbeszéléssé formálták az eseményeket a mesék módjára: ha szörnyűség történik, történetté alakítjuk, hogy gyógyuljunk tőle, vallotta Pope. A film ugyanannyi ideig tart, mint a támadás maga, de kegyeleti okokból nem Utøyán, hanem a szomszédos szigeten dolgoztak. A vágatlan film elképzelése miatt nem lehetett helye improvizációnak, mindent a legapróbb részletig el kellett tervezni, ki kellett dolgozni. Hosszú próbafolyamatot követően ötször vették föl a teljes filmet, s a tragédiában érintettekkel történt konzultációkat követően döntöttek, melyiket használják. A munka során mindenki a legnagyobb tapintattal és alázattal dolgozott. Martin Otterbeck operatőr a leglehetetlenebb helyzetekben is híven követi Kaját. A kamera elsősorban a lány rettegését tükrözi, néhány helyzetben azonban szinte azonosítható a gyilkossal, aki egyre szorosabban lohol áldozata nyomában.

Az U – July 22 főszereplője Kaja szerepében (forrás: Berlinale.de)

A fiatal amatőrök játszotta film a főszereplő karakterét tekintve is, a túlélés tétje miatt is több ponton érintkezik Az éhezők viadala világával. A film az ő generációjuk szuperprodukciója, alapélményük. A kritikus sem tudott kívülálló maradni, amikor viszontlátta azokat a tárgyakat, amelyeket a gyerekei hasonló időszakából ismer. A mű maga nagyon erős, kétségtelenül becsületes lett, fontos dokumentum, s nemcsak a felejtés ellen. „A film nagyon fontos, mert emlékeztet minket arra, mi történhet, ha valaki radikalizálódik” , jelentette ki a norvég áldozatok támogatásával foglalkozó csoport elnöke, Lisbeth Kristine Røyneland. A társadalom belefáradt abba, hogy az önelégült, tetteire büszke, emberi jogait azóta is folyamatosan hangoztató tettes kirohanásaira figyeljen. A film ehelyett az áldozatokra irányítja a figyelmet – hangsúlyozta.

A berlini sajtókonferencián is felmerült az egyik legfontosabb kérdés, hogyan lehet úgy forgalmazni hasonló alkotást, hogy az ne váljon visszaéléssé a szenvedők érzéseivel, ugyanakkor áttörje a hasonló szörnyűségektől való természetes elzárkózást. Erik Poppe és alkotótársai tapintatos marketingstratégiát szeretnének követni, amelyben kerülik a „médiacsinnadratta” durva eszközeit. Alkotásukkal méltó emléket szerettek volna állítani az áldozatok emlékének, ezt a célt véleményünk szerint elérték. A sebeket nem feltépni, hanem gyógyítani szeretnék, erősíteni a norvég társadalmat. A film elkészülését többen korainak tartották, de Poppe szerint nem lehet megvárni, amíg mindenki szerint elérkezik a megfelelő idő. „Ha már mindenki úgy gondolja, hogy elérkezett a megfelelő idő, már túl késő. Ha megnézed a filmet, és már nem fáj, egészen biztosan túl késő” – nyilatkozta a sajtótájékoztatón a rendező.