1907-ben, az angliai Dorkingban született Laurence Olivier, Oscar-díjas rendező és színész. Tehetségére korán felfigyeltek – édesapja, Kerr Olivier anglikán lelkész karrierje kezdetétől támogatta. A színiiskolát 1926-ban fejezte be, ezt követően a birminghami színház színészeként kezdett dolgozni. Egy rövid hollywoodi szerződés után – hat darabban lépett fel, végül mindegyik megbukott –, tért vissza Angliába. 1930-tól kisebb filmszerepeket is kapott. Ebben az időszakban kötött barátságot John Gielgud színésszel, a Rómeó és Júlia című 1935-ös előadásban felváltva játszották Rómeó és Mercutio szerepeit.

Első igazán meghatározó színházi sikerét a londoni New Theaterben, III. Richárd szerepében érte el. 1947-ben kapta első Oscar-díját az V. Henrik rendezéséért, majd ugyanebben az évben lovaggá ütötték, 1970-ben pedig főnemesi rangra emelték.

Bár színészként és rendezőként egyaránt elismerték, ő maga elsősorban színésznek tartotta magát. „A színészet nélkül megfulladok.” – Egy színész vallomásai című memoárjában szakmai és magánéleti sikereiről és kudarcairól is beszámol. 1935-ben ismerkedett meg Vivien Leigh angol színésznővel, akiért 1940-ben elhagyta első feleségét. Olivier és Leigh többször szerepeltek közösen színpadon és filmen is, többek között Korda Sándor Lady Hamilton (1941) című filmjében. Kapcsolatuk, és ezzel a közös munka azonban Leigh betegsége miatt az '60-as évekre véget ért. Ezt követően feleségül vette Joan Plowright színésznőt, akivel Tony Richardson A komédiás (1960) című filmjében játszanak együtt.

Színészi játéka az drámai érzelmek és az elegáns humor összekapcsolásában teljesedik ki. Pályája során jellemző volt rá kísérletező attitűdje, minden szerephez újraalakította magát. Utóbbit szó szerint is, a maszkok és sminkek megszállottja volt, valamint a legkülönbözőbb akcentusokban és hangmagasságokon tudott megszólalni. Jellegzetes szerepeiben dicsőséges, hatalmas és emelkedett figurákat formált meg, ugyanakkor hihetetlen változatosságát jól mutatja, hogy karrierje második felének legemlékezetesebb filmjei sötét hollywoodi thrillerek. Így Shakespeare-szerepein túl A mesterdetektív (Joseph L. Mankiewicz, 1972) romlott krimiírójaként, a Maraton életre-halálra (John Schlesinger, 1976) náci háborús bűnöseként, majd a Brazíliai fiúk (Franklin J. Schaffner, 1978) nácivadászaként is legendássá vált.

Jelentős színpadi pályája és filmjei színészközpontúsága miatt rendezéseit hajlamos a közvelémény akadémikusnak, egyszerű adaptációknak tekinteni. Ezzel szemben olyan rendezők csodálták akciójeleneteit, térérzékét és színválasztásait, mint Michael Haneke, Stanley Kubrick vagy épp Martin Scorsese. 

Élete utolsó részében sokat szenvedett, ő maga így nyilatkozott betegségéről: „A szellem erősödik, amikor a test már ráncosodik. Így lehet bizonyos szerepeken, öregen még jobban úrrá lenni.” A leírt állapot tökéletesen illett utolsó shakespeari szerepéhez, a Lear királyhoz, melyért hetvenhét évesen megnyerte ötödik Emmy-díját. Úgy tűnt a nyolcvanas évek második felében már nem játszik mozifilmben, de 1989-ben a kor egyik legdivatosabb angol rendezője, Derek Jarman felkérte pályája utolsó alakítására. A War Requiem (1989) című filmben hadirokkant katonát játszott. 

Tony Richardson így búcsúzott tőle: „Művész, aki maga jelent egy korszakot. Csúcs, amelynek elérésére mindannyian vágyunk, de amelynek elérésére semmi esélyünk sincs. Angliának minden korban sok nagy színésze és rendezője volt, de meggyőződésem, hogy valamennyiük között ő az egyik legnagyobb.”