A Rossz versek eredetileg egy film noir lett volna egy rablásba keveredő vízilabdázóról. Hogyan találtál vissza ettől a bűnügyi sztoritól a VAN vicces, önvallomásos stílusához?

Úgy, hogy amikor 2015-ben kimentem Párizsba, hamar kikukáztam a filmtervet. A VAN-nak köszönhetően bekerültem a cannes-i filmfesztivál rezidensprogramjába, és fél évig Párizsban laktam hat másik rendezővel. Akkor az érdekelt, hogyan fedezi fel egy középszerű vízilabdázó az önkifejezést a versíráson keresztül. Ezt ágyaztam be egy bűnügyi történetbe, amely leginkább A postás kétszer csenget című noirra emlékeztetett. De az írás során egyre több emlék került bele az életemből, amik szétfeszítették a bűnügyi sztori kereteit. Azért ragaszkodtam egy darabig a film noirhoz, mert valami mást akartam csinálni a VAN után, de rájöttem, hogy valójában az emlékeimet szeretném filmen újrateremteni. Természetesen egy noir is lehet személyes, de azt éreztem, hogy a műfaji szerkezetek most eltávolítanának a történet magjától.

Nem tartasz tőle, hogy a hasonlóságok miatt VAN 2-ként fogják emlegetni a Rossz verseket?

Ezt a kérdést hamar elengedtem. Tudtam, ha ebben a filmben is otthagyja a főhőst a csaja, azt fogják mondani, hogy mindig ugyanazt csinálom. De mit csináljak, ha ez fakad a személyiségemből? Egy profi forgatókönyvíró biztos kitalálna valamit, ami hasonló érzelmi motorja lehetne a történetnek, például meghalna a főhős hozzátartozója, vagy kirúgnák a munkahelyéről. A Rossz versekben viszont azzal kísérleteztünk, hogy mi történik, ha kicsit felnagyítva, de azért szűretlenül odakerülnek a személyes emlékek a vászonra, ezért nem változtathattam rajta.

Miben lett más a Rossz versek, mint a VAN?

Én teljesen más filmnek látom a VAN-t, mert annak a cselekményét és főhősét jelentősen formálta a főszerepet játszó Ferenczik Áron. A cél most is az volt, hogy ne egy klasszikus fejlődéstörténeten keresztül jussunk el A-ból B-be, hanem nézzük meg, mi történik, ha az A-t egy C vagy egy -A követi. Szerettem volna, ha a VANtérjátékai mellé a Rossz versekben odakerülnek az időjátékok, és különböző dimenziókat nyitunk a múltra. Ha az ember előveszi egy emlékét, ahhoz rögtön kapcsolódik egy másik, és a Rossz versekben azt az asszociációs láncot akartam létrehozni, ahogy emlékről emlékre ugrálunk. Azokat a filmeket szeretem, amelyekben az alkotó kiszámíthatatlanul játszik velem, mint Leos Carax a Holy Motorsban, vagy Kirill Szerebrennyikov a Nyárban. Szerettem volna én is ilyen szabad filmet csinálni.

Hosszú ideig kerested a Rossz versek főszereplőjét. Nem merült fel, hogy megint Ferenczik Áron játssza az alteregódat?

Nem. A VAN premierje után Áron azt mondta, legkorábban öt év múlva beszéljünk újra egy közös filmről. Majd másnap írt egy üzenetet, hogy inkább soha. Ezt tiszteletben tartom, mert ő rendező, és nem színész. Ez a film amúgy is annyira személyes, hogy már a legelején eszembe jutott, hogy én játsszam a főszerepet. Csak elhessegettem a gondolatot, mert korábban túl sok stresszel járt számomra kamera elé állni. De amikor már régóta nem találtunk megfelelő embert a szerepre, csináltunk egy próbafelvételt velem, és akkor elmúlt a félelmem.

Reisz Gábor: Rossz versek

Hogyan instruáltad magad?

Hajdu Szabolcstól kértem tanácsot, aki rendezte már magát a filmjeiben, és a miénkben is játszott. Azt mondta, ez belül dől el, és érezni fogom, mikor vagyok jó. Színésztréningre nem mentem, mert attól féltem, egy tanár valamiféle kelet-európai hőst gyúrna belőlem, aki nem én vagyok. De sokat próbáltunk a forgatás előtt, és ez biztonságérzetet adott. Néhány színésztechnikai megoldáson csiszolni kellett, például hogy ne nézzek annyit lefelé, mint általában szoktam, de végül is bejött Hajdu Szabi tanácsa. Volt bennem egy gombóc, ami ki akart szabadulni, és ha nem én játszom el Merthner Tamást, ez a gombóc a torkomon akadt volna.

A Rossz versek a VAN-nal szemben már nem baráti szívességekből és a Filmalap rövidfilmekre kitalált diplomafilm támogatásából, hanem a Filmalap mozifilm gyártási támogatásával készült. Hogyan hatott a képi világra, hogy volt rá pénzetek?

Abból indultunk ki, hogy Tamás reklámfilm-rendező, de nem szereti a munkáját, és valami őszintébb és tisztább dologról álmodozik. Számomra ez pedig a filmet jelenti. Mivel az ember amúgy is filmszerűen képzeli el az emlékeit, azt találtuk ki, hogy a gyerekkori jeleneteket különböző filmes stílusokban, műfajokban keltsük életre. Átgondoltuk, hogy az adott jelenet mire emlékeztet minket, és a Szomszédok, A remény rabjai, a Fargo, a Megáll az idő, vagy épp John Hughes kamaszfilmjeinek a hangulatában forgattuk le. Fontos volt az is, hogy a gyerekkori jelenetek anyagukban is filmszerűek legyenek, ezért 8, 16 és 35 mm-es filmre dolgoztunk. A jelen idejű részeket pedig úgy forgattuk, mint a VAN-t: világítás nélkül, kis stábbal és sok improvizációval.

A különböző idősíkokat és emlékeket frappáns vizuális ötletekkel kötöttétek össze. A főszereplő az ágyából egy medencébe ugrik, és közben évtizedeket fiatalodik. Ehhez kellett már vfx-es segítség?

A legjobb filmtrükk az, amelyben praktikus és számítógépes munka is van. Mi tényleg felépítettünk a medence szélén egy szobát, vagy betelepítettünk egy levendulamezőt a lakásba, és ezután még a vfx-es csapat is sokat dolgozott rajtuk. Ezek őrült ötletek, de a stáb hitt bennük, így nem nyűg, hanem szórakoztató játék volt kitalálni és megvalósítani őket.

Reisz Gábor: Rossz versek

A VAN nagyon jól elkapta az akkori korhangulatot, a fiatalok kallódó életérzését, a menni vagy maradni dilemmáját. A Rossz versekkel mit akartál érzékeltetni a mai Magyarországból?

Már a VAN sem generációs filmnek készült, csak rákerült ez a bélyeg, amikor népszerű lett. Abból a hiányérzetből született, hogy nem láttam a magyar filmekben a kapcsolatot a mi valóságunkkal, és szerettem volna arról forgatni, ami engem és a barátaimat körülvesz. A Rossz versek még ennél is személyesebb lett, hiszen a saját emlékeimet vittem filmre, és azokat akartam még viccesebbre vagy félelmetesebbre venni, nem a 90-es vagy a 2000-es évek Budapestjét korhűen megragadni. Az az érzelmi impulzus viszont, ami a történetet hajtja előre, lehet, hogy többeknek ismerős lesz. Azt az érzést igyekeztem körüljárni, amit harmincon túl érez az ember, amikor hivatalosan már felnőttnek tartják, de ő csak arra gondol, hogy tényleg ennyi lenne az élet? Mi történt azzal a sok gyerekkori álommal? Ezeknek a többsége persze naiv volt és banális, de azt érzem magamon, és a munkába, családba belefásult ismerőseimen is, hogy felnőttként mégiscsak jó lenne visszakanyarodni hozzájuk.

Neked mennyire váltak valóra a gyerekkori álmaid?

Szerencsés vagyok, hogy filmezhetek. Szívesen csinálnék sok minden mást is, de azért erre tettem fel az életemet, mert a filmben találtam meg a legtöbb önkifejezési formát, amit Merthner Tamás a gyerekkorában végigzongoráz: az írást, a rajzot, a zenélést. Engem mindig is érdekelt, hogy megdobogtassam valaki szívét azzal, hogy megpróbálom kifejezni a kifejezhetetlent. Csak most már filmrendezőként is próbálkozhatok ezzel.

Soós Tamás