Kenyeres Bálint Before Dawn című rövidfilmje Cannes-ban versenyzett 2005-ben, majd elnyerte az Európa Filmdíjat. Következő munkáját, a 2009-es A repülés történetét a fesztivál Rendezők Kéthete nevű szekciójában mutatták be, és a világ legkülönbözőbb pontjain zsebelt be elismeréseket. A Tegnap (Hier) című első nagyjátékfilmje a locarnói filmfesztivál Cineasti del Presente nevű versenyprogramjában mutatkozhat be. A rendezővel beszélgettünk a nehéz szülésről, az igazi rejtélyek nélküli film noirról és Vlad Ivanov zsenialitásáról is.

Egy régi interjúban mondtad, hogy szeretnéd megcsinálni az első nagyjátékfilmed, mielőtt még megőszülsz – ez nem jött össze.

Valóban hosszú folyamat volt és amikor nekivágtam, még nem tudtam olyan jól felmérni sem azt, hogy a közeg mire vevő, sem a történet igényeit. És az évek során amiben pechünk lehetett, abban mind pechünk volt, néha már röhögtem, hogy mi jöhet még. A személyes felelősségem, hogy nem adtuk fel, de mindig úgy tűnt, hogy már csak karnyújtásnyira vagyunk a megvalósulástól, nem volt egy olyan pont, amikor egyértelmű lett volna, hogy ott kéne abbahagyni. 

Még az előkészítés alatt napsütéses film noirként írtad le a filmet. Mesélj kicsit részletesebben a vizuális koncepcióról!

Adott volt az észak-afrikai közeg, amit azért választottam, mert félórára van Európától, de mégis teljesen idegen egy európai számára, aki úgy el tud ott veszni, ahogy Európában nem. Egy ilyen közegben adnák magukat a vizuális klisék, a romanticizálás, de abban biztos voltam, hogy ezt nem akarom, hogy se teve nem lesz a filmben, se narancssárga dűnék a naplementében. Ha csak a sztoriról beszélünk és annak a megoldásáról, akkor ez alapvetően egy banális történet, ennek a banalitásnak minden szomorúságával, és a filmnek képileg is ezt kellett tükröznie. Borzasztó egyszerű: semmi nincs az árnyékban, semmi nincs a sötétben, minden kint van a tűző napon. A rejtély nem valamilyen külső entitásból fakad, hanem magából a főhősből. Nem a hosszú árnyakban és a sötét sarkokban kell keresni a megoldást, hanem abban, ahogy a megbízhatatlan elbeszélőnkön keresztül megismerjük ezt a történetet. Emellett az egész film a 15-20 évvel korábbi múltba való visszatérés, ezért próbáltuk a 90-es évekbeli filmek vizuális hangulatát megidézni anélkül, hogy retró látványt teremtenénk. Ezért is volt fontos, hogy filmre forgassunk, ami végül Super 16 lett, mert erre volt pénzünk.

Kenyeres Bálint: Tegnap

Neked volt korábban valamilyen kötődésed Észak-Afrikához?

Az ég világon semmi. A forgatókönyv első változatának elkészülése után utaztam először Marokkóba, és a valóság kísértetiesen hasonlított a leírtakra. Sokszor visszamentem, és a könyv későbbi változataiba bekerültek helyszínek, mozzanatok, tapasztalatok, amiket ott éltünk meg a munkatársaimmal.

A főszereplő személye többször változott az évek során.

Vlad Ivanov mindig benne volt a szereposztásban egy másik szerepben, és egy lehetséges opció volt végig a főszerepre is, de a forgatókönyvet egy nyugat-európai figurára írtuk, Vlad pedig egy kelet-európai jelenség. Végül őt választottuk, és inkább a figurát igazítottuk hozzá. De Vlad olyan, hogy ha egy szerepet magára vesz, az idomul hozzá magától is. Szerintem az egyik legkomolyabb filmszínész Európában, emellett tüneményes ember is.

Jó volt vele dolgozni?

Az nem kifejezés. Úgy vitte ő is a hátán ezt a dolgot, mint kevesen. Elképesztő szíve, meg lelke van, de közben olyan pontos és kizökkenthetetlen, mint egy svájci óra. És rendezői vénája van, ösztönösen rendezi belülről a helyzeteket. Csak 32 forgatási napunk volt és sok amatőrrel dolgoztunk, és ha bármi probléma volt, zseniális tűzoltóként működött. Mire a monitortól eljutottam a kameráig, és mondtam volna a korrekcióimat Vlad partnerének, ő sokszor már elintézte a dolgot.

Kenyeres Bálint: Tegnap

A figura múltjára inkább csak következtethetünk különböző jelekből, és az egész film azzal játszik, hogy mi minden marad homályban. Hogyan lőtted be, hogy a nézőt mennyire kell vezetni?

Ennek a finomhangolásán áll vagy bukik az egész, és az, hogy meddig megyünk el, megszabja a film közönségét is. Sok változat készült a forgatókönyvből, és ezek leginkább ebben a súlyozásban különböztek, de olyan változat nem volt, ami kifejezetten fősodorbeli, nézőbarát módon mesélte volna el a történetet. Számoltunk azzal, hogy ez csak a vájt fülűek filmje tud lenni. De az volt a cél, hogy úgy adagoljuk az információkat, hogy az mindig fenntartsa a feszültséget.

Nem féltél, hogy a néző nem fog tudni érzelmileg együtt menni ezzel a figurával?

Az alkotói kísérlet éppen az volt, hogy ne a hagyományos, főhőssel való érzelmi azonosulás mentén épüljön fel a történet, én ezt itt direkt nem akartam. A szereplőválasztás és a színészvezetés is szembemegy az ilyen azonosulással: a főhős alapvetően egy ellenszenves pali. A motort inkább a rejtélyek, az újabb és újabb kérdések jelentik, amelyek révén a néző azt veszi észre, hogy bár nincs hagyományos érzelmi azonosulás, a gondolatok és érzelmek, amik megszületnek benne, mégis nagyon-nagyon hasonlóak a főhőséihez. Ez egy nagyképű kísérlet volt, de ha valamire büszke vagyok, az az, hogy a visszajelzések alapján úgy tűnik, sikerült. A felszínen olyan, mintha egy életközépi krízist látnánk, de valójában egy emberi alapproblémát járunk körül. Bármilyen banális és egyszerű is ennek a férfinak a története, az élményei és a tragédiája – mint mindannyiunkéi – egyediek, unikálisak. Hogy mennyire oszthatók meg ezek az élmények másokkal, lehetséges-e a valódi kapcsolódás és azonosulás, az más kérdés. Ez a film egyik fő témája, és ehhez választottunk elbeszélői stratégiát is.

Bujdosó Bori