A berlini sajtófogadtatás egyértelműen pozitív. A film két napig vezette a Screen kritikusainak pont-listáját is. Úgy tűnik, nagyon sokat számít, melyik film mikor kerül vetítésre: a korábban bemutatottakat könnyen felülírják az újabbak. Leginkább az érzelmi intimitás magas szintű ábrázolását dicsérik az írások, ugyanakkor elszörnyedve idézik föl a vágóhíd sokkoló képeit. Az életigenlő szerelmi történet ebbe a rettenetes, többeket vegetarianizmusra sarkalló keretbe helyezve a Hollywood Reporter kritikusa, Jordan Mintzer szerint olyan jelentéseket implikál, amelyek a vadon, szabadon élő, álombeli szarvasok tekintetét és Mária egyenes, csupán a pillantásában tükröződő, más módon kifejezni nem tudott érzéseit ütközteti.

Enyedinek pályakezdése, Az én 20. századom (1989, Arany Kamera, Cannes) óta filmes anyanyelve a fantasztikum, a mágia és legföldönjáróbb valóság természetes egységként történő használata, s a túléléshez elengedhetetlen humorral való kezelésük. A játékos lendület aranyfedezetévé az évek során a rezignációval árnyalt bölcsesség vált, mélyebbről jön a humora is. Érzelmeket jól ismerő alkotói karaktere mindennek ellenére megőrizte bizalmát az egyre óvatosabban kezelt csodában. Tágabban vett nemzedéktársaihoz (Kamondi, Janisch) hasonlóan erős a szerzői vénája. A Simon mágus (1999) óta úgyszólván filmezés nélkül eltelt időszaka, majd alkalmazott rendezői munkája, a Terápia „munkaterápiája” során alighanem a szó minden értelmében megérkezett a mindennapokba.

"Vicces, furcsa, érzelmes és személyes lesz." – ígérte Enyedi Ildikó a forgatás idején. "A vágóhidak személytelenné teszik mindazt, ami ott történik. A mi szereplőink is kicsit ilyen helyzetbe szorultak: nagyon erős érzelmek vannak bennük és ebből nagyon kevés jut el a felszínre. Egy hideg, rideg, szabályozott környezetben próbálnak mégis boldogok lenni." - nyilatkozta.

A történetében a Tamás és Julira (1997) emlékeztető film fölvezetéseként a főcím alatt egy hím és egy nőstény szarvast látunk az idillien téli erdőben, isznak a patakból, ennivaló után kutatnak a hó alatt. Durván éles váltás: a marhák hosszan szembenéznek velünk, majd a rutin egyszerűségével lemészárolják, kivéreztetik és feldolgozzák őket. Az emberek fásultak, a munkájukat tessék-lássék látják el, szokásos hazugságokkal teli családi életük kiegészítéseként időtöltésként pletykálnak. Hamar a szájukra veszik a zárkózott és határozott új minőségellenőrt, Máriát (Borbély Alexandra), aki nem hagyja becézni magát, nem igyekszik barátkozni. Endre, a korosodó, bal karjára béna gazdasági vezető (Morcsányi Géza) fölfigyel a fiatal lányra, s megvédi, amikor a slendrián munkavégzéshez szokott kollégák felháborodva tiltakoznak a lány sorozatos másodosztályú húsminősítései ellen. Sándor (Nagy Ervin), az extrovertált, minden nőnek udvarló „falu bikája” Mária körül forgolódása ébreszti rá, hogy tetszik neki a különös nő.

A lány otthon eljátssza a bénán elsült helyzeteket, gyakorolja, mit kéne mondania ahhoz, hogy beszélgetni tudjon a férfival. A vágóhídon „okosban” fedeztetést is vállalnak, s eltűnik az ahhoz szükséges vegyszer. Kiszáll a rendőrség, a botrányt el kell tussolni, a nyomozó (Mácsai Pál) révén gazdát is cserél néhány kiló bélszín. Ugyancsak „feketén” pszichológus (Tenki Réka) vizsgálja meg a munkatársakat, ki lehet a búgatópor-tolvaj. A beszélgetések során kiderül, hogy Mária és Endre éjszakánként ugyanazt álmodják: ők a szarvasbika és az ünő a gyönyörű erdőben, télen, élelmet keresve. A szexi pszichológus gyanakszik, hogy gúnyt űznek belőle, s Endre elnézést kérve ráhagyja. Minek győzködné? Jól ismeri a világot, távolságot tart, mindenkit meghagy a maga hitében. Mária  és Endre között döcögősen, meg-megszakadva, a Kaurismäki-filmek ritmusára emlékeztetően kapcsolat épül, ahogyan elmesélik egymásnak, mit álmodtak aznap. A férfi, aki már felnőtt lánya pénzt követelő zsarolásának sem enged, meghívja Máriát, aludjon nála, ám a dolog nem működik. Mária fölkeresi a pszichológusát (Jordán Tamás), aki az érintést gyakoroltatja vele, szerelmes dalok hallgatására beszéli rá.

Nem csak a film plakátjára érvényes Enyedi kijelentése, hogy az igazán egyszerű a legnehezebb. A Testről és lélekről története egyszerre bonyolult és egyszerű, mint a legtöbbünk szerelmi története. A film bölcsen nem tárgyal túl semmit, hanem mindent természetesnek tekint. Elsőül a női főszereplő autizmusát, amit úgy mutat be, hogy maga a szó, ami diagnózis el sem hangzik. Vagy azt, hogy miért béna Endre karja. Ellenkezőleg, még ki is vicceli a lelki és a testi nyomort a csillámlóan apró helyzetkomikumoktól egészen a sírva nevetésig. Mert csoda történik, persze, de leginkább úgy, ahogyan Kosztolányinál: „Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben.” A szerzői kiindulás, Nemes Nagy Ágnes versének „védhetetlen iszonyat”-ával szemben azért a Testről és lélekről reményt ad: az (ön)mészárlás felülírható szépséggel. Nagyon erős, életigenlő állítás.

A Testről és lélekről főszereplői a Berlinale Filmpalast falán

Mindennek tudomásul vételéhez a humor az, ami elengedhetetlen. A film összetettségét mutatja, hogy vicces és tragikus összegzése, egyben ellenpontozása is bele van építve az alkotásba. A véres, slendrián világ ellen az élettelenségig precizitással és távolságtartással védekező Máriát az idős takarítónő (a 89 éves, zseniális Békés Itala) tanítja a női szerepre – felbecsülhetetlen jelenet! Nagy szerep jut a színdramaturgiának is, ahogyan a vörös, az élet-szimbólum a vágóhídon halál-jelképpé válik, s ahogy lassan bekúszik Mária steril, színtelen világába, ruházatába vörös gombok, egy piros blúz, majd valódi vér formájában. Laura Marling énekel, a néző egyszerre sír és nevet. A filmmel egészében nehéz szembenézni, s nem könnyíti meg a munkánkat, hogy Herbai Máté képei nem mutatnak különbséget: egyformán precízek, szépen komponáltak mind az álomban, mind a vágóhíd valóságában. Nincs, nem is lehet álomvilág és valóság ellentéte, csak a mozgásterek tudomásul vétele. A szarvasok és a vágóhídi marhák ugyanúgy néznek a világba, ahogy Mária: természetesen, fölmérve azt, ami van. Balázs Ádám filmzenéjének finom észrevehetetetlensége úgy idomul a filmhez, ahogyan az álombeli téli táj és a napsütésnek kitett valóság.

Végezetül csupán egy jókívánság. Ha, ahogy Enyedi fogalmazott, a Testről és lélekről volt a nagyon kedves „kis hal”, és ennyire gyönyörű lett, szívből reméljuk, mihamarabb sor kerülhet a „nagy halra” is, legyen az a Feleségem története, vagy az ugyancsak hosszú ideje tervezett Neumann Jánosról szóló alkotás. Ha lehet, inkább mindkettő.

Boronyák Rita