A második filmje, A bűvös vadász a Velencei Filmfesztiválon debütált 1994-ben. Mennyire érezte ezt hatalmas dolognak fiatal rendezőként?

Ahogy most Nemes Jeles Lászlónak is, úgy akkor nekem a második filmem debütált Velencében. Nagy szó volt ez számomra, ráadásul akkoriban nagyon erős volt a velencei fesztivál – örülök, hogy az utóbbi években a fesztiválokra mindig jellemző hullámhegyeken és hullámvölgyeken túl újra megerősödött a jelentősége, a presztízse. 1994-ben egyértelműen a második legfontosabb fesztivál volt a velencei, szorosan Cannes után. A bűvös vadász útja kalandos volt: egy túl nagy amerikai forgalmazó vette meg, amely nem igazán tudott bánni egy európai szerzői filmmel, túl sok pénzt kért a vetítésekért a fesztiváloktól. Máig küzdünk, hogy legyen DVD-kiadása, és láthassák az emberek. Már csak ezért is volt fontos számomra a Velencei Filmfesztivál: ott tudott igazán kilépni a világ elé a film. Szintén fontos velencei emlékem, hogy az egész családommal, friss anyukaként vettem részt a fesztiválon. Az első filmem, Az én XX. századom után született meg a lányom, és ez két évig ki is töltötte az életemet. Aztán A bűvös vadász utómunkái alatt már terhes voltam a kisfiammal; valahogy ő is benne volt abban, hogy bírtam a nagy hajtást. Együtt csináltuk végig.

Érdekes visszagondolni arra a Lidóra, és összevetni azzal a Lidóval, ahol tavaly zsűritag voltam. Akkor még jelenvalóbb volt az a Velence, amelyről Thomas Mann írt: az erős város kopott, de büszke nagysága volt meg abban a szállodában, amely a fesztivál egyik központja volt, és erős mélabú lengte be a tereket, ahol az örökmozgó filmesek nyüzsögtek. A mostani központ már fényes, csillog és egy kicsit túl elegáns, túl kemény, túl hangos. A puha és sérült elegancia hihetetlenül vonzó és érdekes volt annak idején.

Úgy érezte akkor, lenne esélye az Arany Oroszlánra?

Izgultam, és meg kell mondjam, csalódott voltam, hogy nem nyertünk, különösen azért, mert persze mindig kerengenek a hírek: azt rebesgették, hogy majdnem… Tudom, hogy erős hatása volt a filmnek. Egy ilyen nagy munkát nehéz befejezni; ritka, amikor igazán jó tud lenni a lezárás. Ilyenkor az ember azonnal felteszi magának a kérdést: vajon milyen döntésem okozhatta, hogy a film nem lett annyira átütő, mint amilyen a forgatókönyv volt, amely eljutott a Sundance-re is, és a legjobb európai forgatókönyvnek választották?

Enyedi Ildikó: Tamás és Juli

Ez után még kétszer voltam a Velencei Filmfesztiválon. A Tamás és Juli egy sorozat részeként készült el: a világ minden tájáról felkértek nyolc rendezőt, hogy 1998-ban készítsenek egy filmet 2000-ről. Nagyon büszke voltam a Magyar Filmlaboratóriumra: 16 milliméteres filmre forgattunk, de még ott, a hatalmas velencei vásznon sem hitte el senki, hogy nem 35 milliméteressel dolgoztunk. Fontos a régi szaktudás átadása, különösen abban az időben, amikor mind a 16, mind a 35 milliméteres film elkezdett eltűnni. Boldog vagyok, hogy most újra egyre többen dolgoznak így, és ez a technika is megtalálja a helyét a digitális mellett. Nem ellene, hanem mellette.

Később szintén egy sorozat részeként, egy, a magyar EU-csatlakozásra készült szkeccsfilm, az Európából Európába egyik darabjával jutottam el Velencébe. Szerettem ezt a pici munkát.

Hogyan változott az elmúlt negyedszázadban a Velencei Filmfesztivál?

Átalakult a nagy fesztiválok funkciója, egyre fontosabb lett a market. Velencének hátránya lett, hogy ez itt nem volt jelen, így a jelentős alkotók, vagy inkább a forgalmazóik, egyre kevésbé szívesen adták ide a filmjeiket. Tavaly öröm volt látni, hogy megint mennyire erőssé és fontossá vált a fesztivál. Megható, hogy a fesztiváligazgató Alberto Barbera mennyire nem gőgösen, mennyi őszinte nyitottsággal és alázattal viszonyul a filmekhez annak ellenére, hogy övé az egyik legjelentősebb filmfesztivál. Komoly, igazi figyelem irányul a filmekre, nem névvadászatról van szó.

Milyen élmény volt a zsűrizés?

Életem legzseniálisabb zsűrizése volt a tavalyi, pedig voltam izgalmas zsűrik tagja, például Taorminán Atom Egoyan, Abbasz Kiarosztami, Quentin Tarantino és Rosanna Arquette mellett. Öröm volt átélni, hogy tíz napig nagyon elkötelezett, erős és szenvedélyes, különböző hátterű filmesekkel lehetünk együtt, és amellett, hogy a végén mindenféle díjakról kell döntenünk, beszélgethettünk a filmek kapcsán magáról a szakmánkról: az általunk látott megoldásokról és a mögöttük lévő megfontolásokról. Annette Bening, aki nagy alázattal állt a zsűrielnöki feladatához, az első találkozásunkkor azt mondta, találkozzunk kétnaponta: csak üljünk össze, és beszélgessünk. Mindenki boldog volt az ötlettől, fel is szabadítottak úgy háromnegyed órát a napirendünkben. De már az első alkalom is majdnem három óráig tartott. És nem untuk. Mélyen megismertük egymás gondolkodását, és a másik szempontjait hallva új dolgokat fedeztünk fel a filmekben. Elmélyült, és mindig nagyjából ilyen hosszú beszélgetések voltak; a döntés ez után már gyorsan megszületett. Azóta is levelezünk egymással; ez életem legösszetartóbb zsűrije.

A 2017-es Velencei Filmfesztivál zsűrije, köztük Enyedi Ildikóval (balról a negyedik)

Milyen szempontjaik voltak a zsűrizéskor? Mérlegelték például az esztétikai szempontok mellett a társadalmi felelősségvállalás jelenlétét is?

Nem a tökéletes filmet kerestük, hanem a témától függetlenül az igazat. Ez érintkezhet égetően aktuális témákkal is, de nem gondoltuk, hogy ezekre rámutatni a mi feladatunk lenne. Ennél fontosabb volt a belső hitelesség, a belső konzisztencia, és hogy a film meg tudta-e érinteni a nézőjét. Nem az esztétikumot és a témát állítanám szembe. A legjobb rendezés Ezüst Oroszlán díját egy francia elsőfilm (Xavier Legrand: Láthatás) nyerte, amelynek a családon belüli erőszak volt a témája, de eszünkbe sem jutott volna csak emiatt díjat adni neki, ha nincs benne olyan hihetetlen őszinteség és erő, olyan lefegyverző belső igazság, ami kiemelte sok más film közül. Vagy ott volt Guillermo Del Toro Arany Oroszlán-, és később Oscar-díjas filmje, A víz érintése: ritka, hogy egy ilyen mainstream, rengeteg VFX-szel készült, erősen stilizált, bevallottan széles közönség számára készült film ennyire bátran személyes legyen. És az, amit Del Toro mondott a díjátadón, úgy éreztem, visszaigazolta ezt az érzésünket: tényleg beletette a filmbe a lelkét, hogy csupaszon megmutatkozzon előttünk. Örülök, hogy ezt sikerült észrevennünk a nagy csinnadratta és a sok CGI mögött.

Mondják, hogy a filmfesztiváloknak megvan a maga arculatuk. Velencéé milyen? Milyen filmek illenek ide?

Mind a három nagy fesztivál más nagymesterekhez hűséges, és mind a három tud nagyon bátor lenni. Ez a bátorság az, ami különbözik. Velencében visszatérően vannak olyan erős és extrém szerzői filmek, amelyek a kultúránk fontos elemei, de esélyük sem lenne az érvényesülésre, ha egy ilyen nagy fesztivál nem irányítaná rájuk a reflektorfényt. Az ilyen, a kísérleti filmek határait súroló játékfilmeknek talán egy picit több esélyük van Velencében.

Kovács Bálint