A cikk eredeti, angol nyelvű változata a Hungarian Film Magazin 2020. Berlinale számában jelent meg.

Amikor együtt dolgoztam Mészáros Mártával, mindig a Lágymányosi utcai lakásán fogadott. A kapucsengőre még az volt felírva akkor: Jancsó, Mészáros. Felmentem a folyosó végén levő otthonába, bementem a nagy nappaliba, és Márta mindig úgy ültetett, hogy a beszélgetések, a közös munka során jól lássam a szekreteren álló Medvét. A berlini Arany Medvéjét, amelyet az Örökbefogadásért kapott. Ez meg is alapozta minden fiatalabb kollégával a kapcsolatát: nem lehetett rá nem tisztelettel gondolni, vele nem a lehető legudvariasabban viselkedni. A medve kötelezett.  

Talán nem is volt ez annyira szándékos gesztus, mint ma gondolom, mindenesetre a közös munka során mindig alaposan megfontoltam, mit mondok, éreztem, hogy egy ilyen jelentős díjnak bizony súlya van.  

Ilyen magas elismerésben, Arany Medvében, hazánkban, csak nők részesültek. A Berlini fesztivál legrangosabb díját később Enyedi Ildikó kapta meg. Fliegauf Bence hazatérése után meglátogatta a rendezőnőt, és egy közös képet készített vele. Meg a díjjal. Fliegauf Bence Ezüst Medvéje, amit a Csak a szélért kapott, ott figyeli a képen Enyedi Ildikó ágaskodó Arany Medvéjét.  

Mészáros Márta (Fotó: Valuska Gábor)

Van abban valami külön figyelemre méltó, és mondhatjuk így is, vigasztaló, hogy két magyar rendezőnőnk, egy alapvetően női szempontú, a nőket a film középpontjába emelő, érzékeny filmmel kapta meg a legértékesebb Medvéket. Sokat elárul a díjról is, hogy az említett három filmet – illetve Tarr Béla A torinói ló című alkotását – emelték ki: a berlini fesztivál a kísérletezőbb, társadalmilag érzékenyebb alkotásokat kedvelte és kedveli. Mészáros Márta alkotása az egyedül élő, gyerektelen, férfiakkal kudarcos kapcsolatot fenntartó nőről, akihez tulajdonképpen csak beesik először egy közeli nevelőotthon lakója, hogy aztán sorsuk összefonódjon, legalább annyira elkötelezetten női szemléletű, mint amennyire a szabályostól eltérő, bátor film volt. Bátor volt abból a szempontból is, hogy a hetvenes évek magyar társadalmát, a magyar vidéket, illúziók nélkül, kendőzetlenül mutatta be. A magyar filmkorifeusok nem is igen értették, miért ez a csendes film került a berlini versenyprogramba 1975-ben. És ugyanez, hogy témaválasztásában bátor, állítható Szabó István két díjazott alkotásáról, a Bizalomról és a már rendszerváltás után készült Édes Emma, drága Böbéről is. Ez utóbbi film Szabó gazdag életművének legintimebb, legköltőibb és legkisebb költségvetésű darabja, és olyan módon is illeszkedik a díjazott magyar filmek sorába, hogy női sorsokról, a rendszerváltás veszteseiről szól, azokról, akik az új rendszerben nem találják a helyüket, átképzett orosztanárokról. Mészáros Mártának még két filmje, a két legjobb filmje, kapott meghívást a fesztiválra, a Kilenc hónap (1976) és a Napló szerelmeimnek (1987).  

Bemutatója után huszonöt évvel, tavaly, ismét bemutatták, Berlinben, a legformabontóbb, egyben a ma már legismertebbnek is tekinthető magyar filmet, Tarr Béla Sátántangóját. A Sátántangó bemutatkozása Berlinben, ma már egyértelműen a magyar filmművészet egyik legfontosabb eseménye volt, Susan Sonntag azt írta a filmről:  „ellenállhatatlan és elbűvölő a hét óra minden egyes perce. Szívesen megnézném évente egyszer a hátralevő életemben.” Tarr Bélának Berlin hozta el a sikert. Itt mutatkozott be a Kárhozat is, korábban, és itt kapott díjat utolsó filmje, A torinói ló. A Sátántangó tipikusan az a film, ami nem is mutatkozhatott volna be máshol, csak egy ilyen kísérletezésre nyitott fesztiválon. 

Enyedi Ildikó (Fotó: © MTI / EPA)

A rendszerváltás után olyan sajnálatosan elfeledettnek mondható filmek is versenyben voltak, mint a Hoppá, Maár Gyula filmje, a Kísértések, Kamondi Zoltán erőteljes atmoszférájú alkotása, vagy a Franciska vasárnapjai, melynek rendezője, Simó Sándor, ma már inkább, a fogalommá Simó osztály miatt, mint a Színművészeti Egyetem tanára ismert. Az osztály jeles tagja volt Hajdu Szabolcs, akinek Bibliotheque Pascal című filmje 2010-ben került ki Berlinbe. A Panorama szekcióban mutatkozott Török Ferenc fekete-fehér filmje, az 1945. A halottaikat temetni hazatérő zsidók felforgatják a falu életét: lassú vonulások a település felé, majd át a falun a temetőhöz, olyan, mint egy kíméletlen szembesítés. Ez a lelkiismeretről, történelmi és magánbűnökről szóló film csak azért nem kapott elég reflektorfényt 2017-ben, mert ebben az évben mutatták be Berlinben Enyedi Ildikó filmjét, a Testről és lélekről-t. A vágóhídon együtt dolgozó, és ugyanabba az álomba belekerülő, magát szarvasként megálmodó pár szerelmének és egymásra találásnak kedvesen bizarr története, Enyedi finom humora, brutalitást meleg és intim képekkel keverő stílusa megnyerte magának a berlini zsűrit.  

A producerek egyik fontos és nehéz feladata (Fliegauf Bence és Enyedi Ildikó filmjét is Muhi András és Mécs Mónika gondozta), hogy megtalálják a filmjeiknek a megfelelő fórumot: a kísérletező kedvű magyar alkotók számára ideális bemutatkozási hely Berlin. A magyar filmesek, így az animációs filmesek útja az elmúlt évtizedekben sokszor vezetett át Berlinen. Cakó Ferenc is itt mutatta be Kövek című alkotását, és itt kapott Teddy díjat, legutóbbi nyertesünk, Buda Flóra, az Entrópiáért. És éppen ezért, talán nem alaptalan a remény, hogy az elkövetkező hetven évben sem fogja a magyar film elkerülni Berlint.