Emlékezés

Nyolcvanötödik születésnapján, a rá jellemző öniróniával és lazasággal nyilatkozta egy interjúban: bár annak idején úgy gondolta, minden nagyjátékfilmjéért egy fogával fizet, most, a harmincadik film után, hogy már csak műfogai maradtak, azon gondolkodik, talán korábban elkezdte a fogak elvesztését, mint a filmcsinálást. Tényleg nem kezdte korán, a Harangok Rómába mennek elkészülésekor 37 éves volt, második, meghatározó nagyjátékfilmjét, az Oldás és kötést pedig 42 évesen rendezte. Innentől kezdve viszont egymást érték opusai, a Szegénylegények, a Csillagosok, katonák, a Fényes szelek, a Szerelmem, Elektra, az Allegro Barbaro, a Szörnyek évadja, és így tovább, mi pedig csak néztünk, mint a moziban, hogyan képes megőrizni a szálló évtizedek ellenére örökös mesélőkedvét, szuggesztív, fiatalos energiáját.   
Bár a modern magyar film lényegében vele került Európa, és a világ művészfilmjeinek élbolyába, rá jellemző szerénységgel kommentálta cannes-i, velencei sikereit: "akkor még nem volt annyira tömegműfaj a film. Ha valami markánsabbal jelentkezett az ember, a fesztiválokon megjegyezték a nevét…" Ez a jancsói markánsság akkoriban nem csak a hatalom működését geometriai pontossággal feltáró híres hosszú snitteket, a bravúros koreográfiákat és kameramozgásokat, az énekes- vagy akár táncos betéteket jelentette, hanem a tágas tájakban megjelenő meztelen női alakokat is. Ezek az aktok, a maguk naturalizmusával és szimbolikusságával a kritikusokat elmélkedésekre, a moziba besurranó kamaszokat viszont forró ábrándokra késztették. A test, az arc, a táj, barátja, Bertolucci szavaival élve a szépséget kereső Jancsó titkos fegyverévé váltak, és összefonódtak a végtelen magyar térrel, a történelemmel és az ideológiával. Antonionihoz, Pasolinihez vagy Fellinihez hasonlóan a forma Jancsónál is egy volt a tartalommal, ahogy a személye is összeforrt kedvenc alkotótársaival: Hernádival, Somló Tamással, Kende Jánossal, Grunwalskyval.
Jancsó szabadság-mániás volt: a hosszú snitt, a politikai szerepvállalás, vagy épp a Kendermag Egyesület védnöksége ugyanazt jelentette a számára: a béklyóktól való megszabadulás örökös igényét. És bár úgy gondolta, a művészet akkor a legerősebb, amikor "a szuronyok csillognak", a kilencvenes évek szabadelvű légkörében is megtalálta a maga múzsáját. A hatalomról szóló kegyetlen parabolák ekkor zenés burleszkekké szelídültek, egyetlen nagy blöffé, melyben Magyarország abszurd díszletei között két idétlenségében is szerethető karakter, Kapa és Pepe téblábol.       
Jancsó gyakran nevezte műveit "rítusfilmek"-nek, arra utalva ezzel, hogy ezekben a művekben, mint valami karneváli kavalkádban, elmosódik a határ az élet és a halál, a tragédia és a humor, a párbeszéd és a zene között. Ez a szertelen, karneváli személetmód jellemzi A nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten befejezését is, ahol Jancsó elbúcsúzik alkotótársaitól, majd elindul, lovasa kezét fogva a sejtelmes ködben derengő "Nagy Víz" felé.
Most, hogy tényleg elindult a tájban, arra kell gondolnunk: talán ez is csak egy nagyobb koreográfia része, melyet egy számunkra láthatatlan kamera vesz fel egy számunkra ismeretlen kameraállásból. Vagy talán csak egy blöff, amelyet nem is kell igazán komolyan venni. Ahogy ő sem vette komolyan fogai lassú kipotyogását. Ha visszanézzük az időskori Jancsó-interjúkat, úgy érezzük: ahogy szálltak fölötte az évek, úgy lett egyre kerekebb, egyre gyermek-lelkűbb, egyre életigenlőbb. Nem véletlenül ajánlja A nekem lámpást… a következő szavakkal a figyelmünkbe: "Mondja kedves nézőnk, néhanapján elgondolkodik-e azon, milyen is a világ? Igen? Jaj, ne tegye! Élje az életét! Legyen vidám és boldog! …Nézze, az emberen kívül minden állat tudja: a legfontosabb az életben, élvezni azt. No, ez a filmünk kicsit hozzásegíti."

Beregi Tamás

2014. január 31-én elhunyt Jancsó Miklós kétszeres Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes és kiváló művész.
A harangok Rómába mentek, Így jöttem, Szegénylegények, Csillagosok, katonák, Csend és kiáltás, Fényes szelek, Égi bárány, Szerelmem Elektra, Magyar rapszódia, Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, Oda az igazság … - Mintegy 30 világhírű nagyjátékfilm, számos televíziós alkotás, rövid- és dokumentumfilmek rendezője.
A Kolozsvári Tudományegyetemen jogot, néprajzot és művészettörténetet tanult. 1946-1950 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakának hallgatója volt. Az ötvenes években híradó- és dokumentumfilmeket készített.
Első játékfilmjét 1958-ban rendezte. Az 1965-ben forgatott Szegénylegények-kel a film formanyelvének egyik nemzetközileg kiemelkedő megújítója lett. 1970-1979 között Olaszországban élt és rendezett. Állandó alkotótársa: Hernádi Gyula író volt. Formabontó színházi előadások is fűződnek a nevéhez. 1975-től 1979-ig a 25. Színház, 1979-től 1983-ig a Népszínház rendezője, 1983-1984-ben a kecskeméti Katona József Színház főrendezője volt. 1988-tól a Színház- és Filmművészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára lett. 1990-1992 között az amerikai Harvard Egyetemen tanított. 1993 óta a Széchenyi Művészeti Akadémia tagja, 1994-2008 között elnöke volt.
Életművét Cannes-tól Velencéig világszerte a legrangosabb díjakkal ismerték el.