Nem volt régen, március közepén, amikor Herendi Gábor, a népszerű Valami Amerika és Magyar vándor rendezője azt jósolta, hogy 2017 fordulópontot jelent majd a magyar film számára. Úgy vélte, hogy az idén mozikba kerülő filmek elbillentik majd a mérleget, és azokat a nézőket is visszacsábítják, akik csalódtak az elmúlt évek magyar filmtermésében.

Bár egyértelműen optimista volt, óvakodott attól, hogy saját filmjének, a Kincsemnek a nézőszámával kapcsolatban jóslatokba bocsátkozzon. Utóbb kiderült, hogy nem kellett volna óvatoskodnia: a Kincsemet e cikk írásakor már több mint 330 ezren látták, és még javában megy a mozikban. Ami azt is jelenti, hogy ez lett a 10. legnézettebb magyar nagyjátékfilm a rendszerváltás óta. Utoljára 2008-ban teljesített ennél jobban magyar film, a Valami Amerika 2, amelyet szintén Herendi rendezett, és amely csaknem 450 ezer nézőt szerzett pályafutása során.

Én biztosan nem jósoltam volna meg a Kincsem sikerét, amikor bejelentették, hogy elkészítik a filmet. Egy versenylóról szóló 19. századi kosztümös film még annak ellenére sem hangzott igazán vonzónak, hogy Nagy Ervinre és Petrik Andreára osztották a főszerepeit. Ha az elmúlt években valamit megtanultunk, az éppen az volt, hogy nincsenek magyar filmsztárok olyan értelemben, hogy nem létezik olyan magyar színész, aki pusztán a nevével tömegeket húzna be a mozikba.

Azt is fárasztónak találtam, hogy az alkotók bizonygatták, hogy nagyon profik lesznek a lóversenyjelenetek – mindannyian elég hollywoodi akciófilmet láttunk ahhoz, hogy kijelenthessük, a magyar filmek költségvetését nem arra találták ki, hogy felvegyék velük a versenyt. Hogy végül meglepődtem-e, hogy milyen jól nézett ki a film? Igen. Szerintem ez volt-e a film sikerének oka? Nem.

Herendi Gábor: Kincsem

Persze nem árt, hogy tisztességesen megcsinálták, meg az sem, hogy izgalmas, romantikus és vicces egyszerre, mégpedig úgy, hogy nem veszi hülyére a nézőt. De nem gondolom, hogy elsősorban ezekben a tényezőkben rejlene a siker oka. Talán furcsán hangzik, de szerintem sokkal több köze van az olyan művészfilmek sikeréhez, mint Nemes Jeles László Saul fia és Enyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotása.

Herendi Gábornak természetesen igaza volt, amikor azt mondta, hogy a magyar mozilátogatók egy ideje elfordultak a magyar filmektől. Bár az elmúlt húsz évben olyan magyar mesterművek is születtek, mint Tarr Béla Werckmeister harmóniák és A torinói ló című filmje, illetve feltűnt a színen egy olyan briliáns rendezőgeneráció, amelyben megtalálható Mundruczó Kornél, Pálfi György és Hajdu Szabolcs is, az ő alkotásaikra csak egy szűk réteg volt kíváncsi. Eközben pedig a szórakoztatónak szánt magyar filmek egy része olyan mélységekbe zuhant forgatókönyv, rendezés és megvalósítás tekintetében is, hogy a közönségfilmekre fogékony nézők egy idő után nem voltak hajlandók mozijegyet váltani magyar filmre.

Természetesen folyamatosan készültek szuper magyar filmek is, de ezeket többnyire közöny, időnként pedig utálat fogadta. Amikor 2011-ben felállt a Magyar Nemzeti Filmalap, azt ígérték, hogy visszaszerzik a nézők bizalmát, és olyan filmeket támogatnak, amelyek magukban hordozzák a közönségsiker lehetőségét, de egy ideig nem nagyon akart beindulni a dolog. Néhány éven át úgy tűnt, hogy bár a Filmalap égisze alatt gyártott filmek színvonala összességében talán valamivel magasabb, mint a korábbiaké, a nézőket ez nem igazán érdekli.

De most kicsit más fénytörésben látszik mindez. 2014-ben és 2015-ben olyan egyedi vígjátékok arattak sikert, mint Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanja és Ujj Mészáros Károly Liza, a rókatündére. Ha az emberek nem is tódultak rájuk tömegével a mozikba, azért elterjedt a híre, hogy ezeket a sajátos hangvételű alkotásokat érdemes megnézni.

Ujj Mészáros Károly: Liza, a rókatündér

Úgy vélem, a Saul fia gyakorolta a legnagyobb hatást arra, ahogyan a magyar nézők ma tekintenek a magyar filmre. Miután Cannes-ban megnyerte a zsűri nagydíját, 2015-ben körülbelül 100 ezren látták Magyarországon, majd, nagyrészt annak köszönhetően, hogy megkapta a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját is, további csaknem 170 ezren megnézték 2016-ban, amellyel az év legnagyobb nézőszámot elérő magyar filmje lett. De a díjak csak az ugródeszkát jelentették, valószínűleg a döntő tényező itt is a szájhagyomány volt. Mert annak ellenére, hogy a Saul fia egy nézőpróbáló holokausztdráma és kőkemény művészfilm, ami nem mindenkinek való, mégiscsak megérintette az embereket mind érzelmi, mind intellektuális szinten, vitákat generált, és még azok is különleges moziélménynek találták, akiknek nem tetszett. Nem okozott csalódást.

Aztán idén mázlink volt: a Berlinalén begyűjtöttünk egy Arany Medvét, és egy újabb Oscar-díjat is kaptunk a legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriájában. Persze nem azt akarom mondani, hogy pusztán szerencse kérdése volt, hogy ezek a filmek díjat kaptak, Enyedi Ildikó Testről és lélekrőlje (melyet cikkünk írásakor kb. 60 ezer ember látott) briliáns darab és Deák Kristóf Mindenkije is teljesen aranyos, de az időzítés szerencsés volt. A Saul fia még élénken élt a magyar mozilátogatók emlékezetében, és ezekkel a frissen díjazott filmekkel együtt sikerült azt a benyomást kialakítaniuk a nézőkben, hogy a magyar film ismét valami izgalmas és értékes dolog.

És szerintem az emberek ezért adtak esélyt a Kincsemnek. Meg a Braziloknak, M. Kiss Csaba és Rohonyi Gábor jó szándékú vígjátékának egy csapat hátrányos helyzetű, vidéki roma kölyökről, akik eltökélik, hogy akármi is legyen, megnyerik a falu focibajnokságát. A Brazilokat április elején mutatták be, és cikkünk írásakor már több mint 50 ezren látták. És ha nem is az év legjobb, minden bizonnyal a legfontosabb filmje, mert erős pozitív, antirasszista üzenetet hordoz egy faji feszültségektől terhes, kiábrándult országban.

Bujdosó Bori