„Az érdekelt, hogy mi az identitásom és mit adok tovább a gyerekemnek”

Interjú Wéber Katával, az Evolúció írójával a 74. cannes-i fesztivál kapcsán.

Az Evolúciót Wéber Kata először színdarabként írta meg, melyet alkotó- és élettársa, Mundruczó Kornél állított színpadra Németországban, a Proton Színház előadásában. Idén tavasszal villámforgatás keretében elkészítették a darab filmváltozatát, amelyet a Cannes-i Filmfesztivál új, kísérletezőbb alkotásokat bemutató Premiere nevű szekciójában vetítenek.

Színésznőként feltűntél már Mundruczó Kornél olyan korai filmjeiben is, mint a Szép napok és az Afta, később a Fehér istennek és a Jupiter holdjának társírója voltál, a Pieces of a Womannél és az Evolúciónál pedig már egyedüli íróként vagy feltüntetve. Össze tudnád foglalni röviden, hogyan változott, fejlődött a szakmai együttműködésetek Kornéllal?  

Azt hiszem, 22 éve ismerjük egymást Kornéllal, másodéves voltam a színészszakon az SZFE-n, amikor ő – a színészszak elvégzése után – átment rendezőszakra. A vizsgafilmjeiben kezdtem dolgozni, onnan datálódik az ismeretségünk és valójában az együtt gondolkodásunk különböző formái is. Ez elindult ott, amikor az első vizsgafilmjéhez ki kellett találnunk, hogy mi lesz az az egy mondat, amit mondok, beletartozik, hogy a forgatásokon végig ott vagyok mellette, közösen álljuk a sarat, és tart éppen ott, hogy Cannes-ba megyünk a vörös szőnyegre. Eltelt sok idő, de az intencióban nincs nagy változás: legyen hiteles, amit mondunk és szeressük csinálni minden nehézsége ellenére.  

Wéber Kata (Fotó: Mundruczó Kornél)

Mégis biztosan nagy különbség van aközött, amikor elsősorban színészként vagy jelen, és amikor te írod a teljes forgatókönyvet. Belőled fakadt az indíttatás, hogy írni akartál?  

Nem, mindig nagyon fontos volt számomra az irodalom, de utoljára gyerekkoromban játszottam el a gondolattal, hogy esetleg író lehetne belőlem. Aztán ez háttérbe szorult és a folytatás inkább az alternatív színházi létezésből következett, ahol teljesen természetes, hogy számtalan színész íróként is belefolyik a munkába. Persze az is igaz, hogy Kornél és Petrányi Viki (Mundruczó Kornél producere és alkotótársa – a szerk.) is egyre többször kért írói ötleteket tőlem a színházi előadásokhoz és a filmekhez. Másrészt elkezdtem csinálni a DLA-t az SZFE-n, ahol esszéket és persze doktori dolgozatot kellett írni. Egy darabig lehetett kétszívűen csinálni a színészetet és az írást, de aztán eljött a választás pillanata, és a döntésem összefüggött a mi személyes sorsunkkal is. De mindent összevéve ezt nem nevezném tudatosnak. Most írok, de a jövőben választhatok másképp is.  

Beszéltél korábban arról, hogy a Pieces of a Womannek nagyon személyes motivációja is volt, te is átéltél egy veszteséget. Az Evolúciónak is van ilyen magja?  

A forgatás alatt veszítettem el az édesanyámat, aki a legmeghatározóbb ember volt az életemben. Amikor az előadáson dolgoztam, már nagyon beteg volt. Nem véletlen tehát, hogy amikor felkértek erre a munkára, azonnal úgy éreztem, meg kell fogjam ezt ez az utolsó pillanatot, hogy egyúttal egy eltűnőben lévő korosztály lenyomatát is adhassam. Azt viszont szeretném hangsúlyozni, hogy számomra ez semmilyen értelemben nem holokauszt-film. Engem mindezek a múltbéli történetek csakis és kifejezetten annak tükrében érdekeltek, hogy mi az én identitásom, és én mit adok a gyerekemnek tovább. Természetesen ez szorosan összefüggött azzal is, hogy mi akkoriban költöztünk Berlinbe, és nagyon erősen dolgoztak bennem azok a kérdések, hogy milyen identitást hozok el otthonról, és ebben a kettős életben hogyan találom meg a saját helyemet és a gyerekem helyét. Tehát, ha meg kellene határozzam, miről szól ez az anyag, akkor azt mondanám, hogy arról a képlékeny identitásról, amit én magamon és a körülöttem élőkön tapasztalok.  

Wéber Kata (Fotó: Mundruczó Kornél)

Az előadást a németországi Ruhrtriennale művészeti fesztiválra készítettétek két évvel ezelőtt. Ez tehát egy felkérés volt, ugye?  

Igen, azt kérték, hogy Ligeti György Requiem című művét beépítve készítsünk egy zenés színházi installációt, amit aztán a Jahrhunderthalle nevű hatalmas indusztriális helyszínen adtunk elő a Proton Színházzal, ahol a színpad mellett elfért a 120 tagú kórus és a zenekar is. Persze ennélfogva nehéz lett volna más helyszínen bemutatni. Felmerült bennünk, hogy esetleg felvételről bejátszott zenével később elhozzuk Magyarországra, de amikor még a pandémia is kitört, csupán a film maradt az anyag esélye a túlélésre. A döntésünkhöz hozzájárult az is, hogy Monori Lili játssza az egyik főszerepet, és úgy éreztük, képtelenség őt nem megörökíteni. Szóval valamiféle megfosztottságból táplálkozott ez az alkotói vágy, és ez az oka annak is, hogy nem hagyományos nagyjátékfilm, hanem inkább installációszerű anyag lett belőle.  

Pontosan mikor döntöttétek el, hogy megcsináljátok a filmet és hogyan indultatok neki?  

Ebben tevékeny része volt a német producereknek a Match Factory nevű cég részéről, akikkel a Fehér isten óta együtt dolgozunk. A Pieces of a Woman bemutatóján ültünk múlt szeptemberben a Velencei Filmfesztiválon, és mondták, hogy olvasták az előadás szövegét és szívesen támogatnák, hogy valamilyen formában megfilmesítsük.  

A nem egészen két hét alatt forgatott film mennyiben az előadás rögzítése és mennyiben tér el tőle?  

Lipcsében és Magyarországon forgattunk nehéz körülmények között, kevés pénzből, nagyon rövid idő alatt. Kornél szándéka az volt, hogy ez egy teljesen önálló filmélmény legyen. Noha vannak dolgok, amiket megtartottunk – például a víz fontos szerepet játszik az előadásban és a filmben is, vagy ott van Monori Lili és Láng Annamária közös jelenete –, azért rengeteget változott. És, ahogyan említettem, semmiképp sem egy klasszikus egészestés filmet kell elképzelni. Megtartottuk az előadás három generációra fókuszáló szerkezetét, így azt mondanám, hogy az Evolúció egy triptichon-szerkezetű, három fragmentumból álló művészeti installáció. És noha számtalan kutatás és szakértő bevonása is megelőzte a filmmé válást, amelyek segítettek visszanyúlni egy adott korba, vagy épp leképezni a jelenkori német viszonyokat, a film egy része mégsem a realitás talaján áll, nem megjeleníteni próbál valamit, hanem sokkal inkább a traumát, az emlékezést, a közös tudatalattit és az ahhoz való viszonyulási pontokat szándékozik ábrázolni. A megtiszteltetés mellett ezért is vagyok hálás, hogy egy olyan tekintélyes fesztivál, mint a cannes-i, egy vörösszőnyeges, de mégis újszerű formákat bemutató szekciójában vetítik le, amilyennek a Cannes Premiere ígérkezik. Reményeim szerint ezáltal is az a személyes történet marad, aminek eredetileg készült.