Meglepődött, amikor megtudta, hogy újra vetítik az Örökbefogadást a Berlinalén?

Miért lepődtem volna meg? Az Arany Medve elnyerése volt a meglepetés, de utána a film elkezdte a saját – elég sikeres – életét élni: a nagydíj miatt eljutott a világ minden pontjára, mindenütt vetítették. Nem akarok panaszkodni, de meg kell, hogy mondjam, más országokban nem úgy mennek a dolgok, mint Magyarországon: ha egy film sikeres, sok díjat nyer és sok országba eladják, akkor az a film beszédtéma marad. De Magyarországon senki nem beszélt az Örökbefogadásról, és mindmáig alig vetítik. Mindig nagyon örülök, ha felhívnak a világ újabb és újabb helyeiről, hogy éppen az én filmemet játsszák, de eközben Magyarországon az az érzésem, mintha a film nem is létezne.

De most a Filmalap támogatásával a Filmarchívum felújította és digitalizálta a filmet. Mit gondol, annak idején miért nem beszéltek a filmről? A témája miatt?

Nem tudom, miért, de nem hiszem, hogy a témája miatt: ez egy mélyen emberi történet egy magányos nőről, aki vágyik egy gyerekre, de mivel a szeretője ezt nem támogatja, örökbe fogad egyet. Ma is milliónyi ilyen történetet hallani a világ bármely részéről. És ez a film talán úgy tudta elmondani ezt a sztorit, hogy azzal hatni tudott az emberekre. De meg kell, hogy mondjam, amikor hazatértem Magyarországra a Berlinaléról, az emberek nem örültek túlzottan a díjnak. Mindenesetre nagyon jó, hogy vannak olyan fesztiválok, mint a Berlinale; sok rendező karrierje indult itt, és ha itt nyertél díjat, azzal úgy érezhetted, a világ filmművészete befogadott. Ide térek most vissza a felújított verzióval.

Mészáros Márta (Fotó: Valuska Gábor)

Mindig úgy éreztem Berlinben, hogy ez nem csak egy olyan fesztivál, ahol levetítenek néhány filmet, aztán megisznak néhány pohár bort. Itt valami fontos történik: ez a fesztivál odafigyel a filmművészet aktuális állapotára. A Berlinale egy kicsit olyan, mint az Oscar-díjátadó, sőt, talán egy kicsit még jobb is, mert az Oscar nagyon a pénzről szól. Azok a filmek, amelyek díjat nyernek Berlinben, mindig arról mondanak el valamit, hogy milyen világban élünk. Olyan ez, mint a könyvkiadásban: ha veszel néhány könyvet egy hosszú vonatútra, lesz, amit ezek közül leszálláskor otthagysz az üléseden, de lesznek olyanok is, amiket magadhoz ölelhetsz, és feltehetsz a polcodra. Ugyanez van a moziban is: vannak filmek és filmecskék. Nem akarom magamat dicsérni, de már az életem végén járok, és mindig őszinte voltam: igen, az Örökbefogadás olyan, mint azok a könyvek, amelyeket fel lehet tenni a polcra, és bármikor le lehet venni, hogy újraolvassuk őket. De a mai magyar filmkritikusok már nem így értékelik a filmeket, már nem tudják megkülönböztetni a filmeket és a filmecskéket.

Milyen visszajelzéseket kapott akkor Berlinben?

Megint csak csupa jót mondhatok: mindenki teljesen odáig volt a filmért. Az a díj nagyon nagy dolog volt: én voltam az első nő, aki ilyen fontos díjat kap egy ennyire komoly filmfesztiválon. Mindenki körém gyűlt és nekem gratulált, amerikaiak, olaszok, még az oroszok is. És máig is emlékeznek a filmre. Az unokáim Berlinben tanultak, és akinek elmondták, hogy én vagyok a nagymamájuk, az mindig megnevezte valamelyik filmemet, nem is csak az Örökbefogadást, de a Napló szerelmeimnek-et is, ami az Ezüst Medvét nyerte el Berlinben.

De akkoriban még eljutni is nagyon furcsa volt Berlinbe. Még két Berlin létezett, Kelet- és Nyugat-Berlin, és ha keletre érkeztél, először egy lyukon kellett keresztülrángatnod a bőröndödet a Falon, hogy átjuss nyugatra. Ez nem volt valami előkelő, de a Fal másik oldalán egy egész más világban találtad magad. Én egy Volgával érkeztem, és amikor megjöttünk, a sofőr csak kidobta elém a bőröndömet a betonra. Ezzel szemben amint átértem a határon, két kedves ember várt rám egy csokor virággal és egy Mercedesszel. Ez volt a különbség.

Az Örökbefogadás Arany Medve-díja

A 70-es, 80-as években a feminista mozgalmak számára ön volt az egyik legfontosabb filmrendező.

A feminista mozgalom mindig fontos volt; még most is az, ahogyan egyre nagyobb és nagyobb. De akkoriban a feminizmus még inkább egy szitokszó volt; a magyar újságcikkek hangneme is nagyjából az volt, hogy „Elnézést kérünk, amiért ez a film nyerte el a nagydíjat, de legalább a feministáknak tetszik.”

Ez a film egy magányos nőről szól, aki egy gyárban dolgozik, és gyereket szeretne. Semmi köze a feminizmushoz; akkoriban nem is nagyon tudtam a mozgalom létezéséről. Lehet, hogy Kelet-Európában csak gúnyolódtak a feminizmuson, de ma már tudjuk, ez vezetett el oda, hogy az Egyesült Királyságnak nő a miniszterelnöke, és a Dél-Afrikai Köztársaságtól az Európai Unióig minden pozícióban dolgoznak nők, a bankszektorban és a politikában is. Mindez ott, akkor kezdődött.

Ott lesz Berlinben most is az Örökbefogadás vetítésén?

Igen, és az unokáim is. Nincsen semmilyen elvárásom, bár felhívtak, hogy elmondják, mindenki engem fog ünnepelni. Az Örökbefogadás nemcsak nekem, de nekik is fontos volt, mert én voltam az első nő a világon, aki elnyert egy ilyen fontos díjat. Ez pedig a fesztiválnak is fontos mérföldkövet jelentett, és örültek, hogy pont a keleti blokkból díjazhatnak valakit – akkoriban még elég durva volt a hangnem a két blokk között, még létezett a Vasfüggöny és a Berlini Fal –, ráadásul egy olyan filmért, aminek semmi köze a politikához, csak egy nőhöz, aki nem akar mást, mint élni és életet adni. Még az oroszok is megvették a film jogait, és ha Moszkvában járok, látom, hogy az emberek mindmáig emlékeznek is rá. Mivel a Filmalap most felújította a filmet, én is megnéztem újra, és azt láttam, hogy semmit sem öregedett, készülhetett volna akármikor. Számomra ez a legnagyobb boldogság.

Kovács Bálint