Amikor beküldted, számítottál rá, hogy a diplomafilmedet tényleg meghívják Cannes-ba, a Cinéfondation programjába?

Eléggé meglepődtem, amikor írtak egy e-mailt, hogy beválogatták. Dimitra Karya, a Cinéfondation művészeti felelőse írt; mielőtt szóltam a többi alkotótársamnak, azért gyorsan rákerestem, hogy tényleg a Cinéfondation az, mert elég hihetetlennek tűnt az egész.

A magyar filmek túlnyomórészt fiatalokról vagy legfeljebb középkorúakról szólnak, nagyon ritkán jelenik meg az idősebb korosztály. Te miért erről a generációról akartál filmet forgatni?

Kortárs magyar novellát szerettünk volna adaptálni, és ha ez furcsán is hangzik, az is fontos szempont volt, hogy anyagilag beleférjünk abba a keretbe, amit az egyetem biztosítani tud. Ezért mindenképp kevés szereplős novellát kerestünk, így találtuk meg Tóth Krisztina Ahogy eddig-jét. Korábban is foglalkoztam anya-lánya témákkal; az idős szereplőre is ez a magyarázat.

Moldovai Katalin

Az anya-lánya viszony a magánéleted miatt érdekel?

Persze. A filmekben mindig benne vagy te magad is. Az lesz hiteles és igaz, ami veled is megtörténik, vagy amit nem tudsz magadban kibogozni, amin te magad is dolgozni, változtatni szeretnél, vagy amit nem – vagy nem így – szeretnél megélni. Az Ahogy eddig az utóbbi csoportba tartozik.

Inkább a kommunikációképtelenség. Sok esetben nem merjük őszintén kimondani, amit érzünk és amit gondolunk, azt hiszem, főként félelemből. Sok függ attól is, milyen családban nőttünk fel, ott hogyan zajlott a kommunikáció, milyen volt az anyai és az apai minta, ami egy életen keresztül elkísérhet bennünket. Van, amit meg kell tartani ebből a mintából, és van, amit el kell hagyni.

Erdélyben nőttél fel, de a film már egy budapesti egyetem, a Metropolitan filmszakán készült. Hogy kötöttél ki itt?

Az alapképzést Kolozsváron végeztem a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem film-fotó-média szakán, ez után felvételiztem Budapestre, pedig szívem szerint Bukarestre mentem volna, de oda 35 mm-es filmre forgatott filmet kellett volna beadni a felvételire. Mi csak digitálisan forgathattunk, és ez kizárta Bukarestet.

Miért akartál volna Bukarestre menni?

Mert azt a közeget jobban ismertem, közelebb állt hozzám. Ahol felnősz, ott otthonosan mozogsz, tudod, miért úgy viselkednek az emberek, ahogy, tudod, mit miért mondanak, honnan jönnek azok a mondatok, akár románul, akár magyarul hangzanak el, mert mindez a véredben van. Ehhez legalább két évet el kell töltened egy másik társadalomban. Amikor átjöttem Budapestre, nem mozogtam otthonosan a térben, el kellett telnie két évnek, mire belerázódtam.

De ebben a két évben már elkezdted az egyetemet. Milyen emlékeid vannak abból az időből?

Az első év nagyon nehéz volt. Kicsúszott alólam az ismerős talaj. Aztán rájöttem, hogy az emberi érzések valójában univerzálisak: a féltékenység, a szerelem, a halál mindenhol ugyanolyan. A többi, az adott társadalom kultúrája és történelme csak a máz, ami erre rárakódik. De a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltött idő teljesen ráment erre a folyamatra. Idő kellett volna, hogy kijöjjek ebből, de ezt akkor még nem láttam át. Akkor nem így gondoltam, de utólag örülök, hogy vége lett; az élet bebizonyította, hogy abban az időszakban nem ott volt a helyem.

Moldovai Katalin

Nem gondoltál arra, hogy a kudarcélmény után hazamenekülj, és vissza se nézz?

Azért ilyen könnyen nem adom fel! A kudarcokból lehet a legtöbbet tanulni. Nem mondom, hogy nem volt pár hónap, amíg azt gondoltam, sosem fogok többé filmmel foglalkozni. Lett volna lehetőségem visszamenni az SZFE-re is egy másik osztályba. Egy hétig csak azon gondolkodtam, mit csináljak, listát írtam a Metropolitan és az SZFE melletti és elleni érvekről. Aztán amikor Görögországban, egy Athén melletti kávéházban ültem, egyszer csak megszólalt a görög rádióban egy magyar sláger; fogalmam sincs, hogy kerülhetett ez a dal pont oda, pont akkor. Az volt a refrén, hogy „Sohase mondd, hogy vége, csak azt, hogy ennyi, megérte. S ha megérte, jöhet egy pont.” És abban a pillanatban eldöntöttem, hogy nem megyek vissza.

Van már nagyjátékfilm-ötleted?

Van. Olyan is, amit csak Romániában tudnék leforgatni, és olyan is, amit Magyarországon is.

Jól érzem, hogy a kétlakiságot pozitívumként éled meg?

Abszolút pozitívumként. Ismerek egy másik nyelvet, ismerek egy másik kultúrát. Ez olyasvalami, ami csak adott nekem az életben. Jó így.

Kovács Bálint